Egy kemény, de eredményes nap

Nehogy valaki más kibérelje a lakást, ha már kiválasztottuk! Hétfőn szóltam, hogy kérjük, s szerdán alá is írnánk a szerződést.
A gyerekekkel aztán reggel hatkor beültünk a kocsiba. Kilenckor már egy Bécstől északra levő helyen ültem egy magyar adószakértő hölgynél, aki kiokosított a kettős adózás rejtelmeiről. Az odavezető úton egyszer át kell menni a Duna felett, nekünk háromszor is sikerült. A malőrt az okozta, hogy egymás után közvetlenül három helyen is le lehet hajtani a híd után az autópályáról. Ez még nem is lett volna baj, de az anyósülésen ülő nőnemű egyén a "Menj háromszáz métert, majd fordulj balra" mondatszerkezetet nem tudta egységében értelmezni, s kifinomult modorában több ízben azonnali letérést ajánlott fel. Ezúttal sem tudtam ellenállni neki, s a tervezett lehajtó előtt eggyel letértem jól kiszámolt útvonaltervünkről. Újratervezés...

A megbeszélés után ismét átkeltünk Bécsen, s irány a lakás. Lemértünk, lefotóztunk mindent. A gyermekeink meglehetősen hangosak voltak, zengett, dobogott az egész lakás. Remélem békés, megértő és gyermekszerető emberek laknak alattunk. De legalább - a tetőtér miatt - szomszédunk nincs.

Lóhalálában indultunk a Schwechat-i vasútállomásra, hogy elérjük az S-Bahn-t, nem akartam bemenni kocsival Bécs bel-bel-belvárosába, ahol a bérleti szerződést írtuk alá. Jól megkopasztottak minket, persze csak annyit gomboltak le, amennyit megbeszéltünk. Megkaptuk a lakcímbejelentő lapjainkat (Meldezettel).

Visszavonatoztunk Schwechat-ra, a városházán látogatási időn kívül megcsinálták a lakcímbejelentésünket, így hivatalosan is helyi lakosokká váltunk. Ugyanitt azonnal be is irattuk a lurkókat a Kledering-i óvodába.

A gyerkőcök már teljesen készen voltak a végére. Kis lábnyomaik minden igyekezetünk ellenére felkerültek a szép új Schwechat-i városháza folyosójának hófehér falára, egy szép nap emlékét idézve. (ez egy "Anna és Peti" mesevég-utánzat akart lenni)

A lakás

Elég nehéz volt megfelelő lakást találni, pláne 250 km távolságból. Körbenéztünk Bécsben is a melóhely környékén, aztán inkább Schwechat-on folytattuk a keresést. Kisgyerekes, vidéki lelkű felnőttként sokkal jobban tetszett a kisváros.
Hetekig néztem a hirdetéseket, s alig volt háro-mszobás lakás, azok is mind közvetítőn keresztül. Tudni kell, hogy simán leakasztanak 2000 EUR-t rólad a közvetítésért. Pár sikertelen odautazás után június elején valahogy egyszercsak meglódult a bérlakáspiac a környéken. Egy nap alatt lebeszéltem telefonon (kizárólag németül !) 5-6 lakás meglátogatását. (Telekommunikációs partnerünk a Vodafone volt - köszönjük.) Szépen végignéztük mindet, volt köztük jó, rossz és egészen gáz is. A döntést Kingára akartam bízni mindenképp. Ő végül egy modern tetőtéri lakás mellett döntött.


Egy Schwechat-hoz tartozó, de onnan jó három kilométerre levő, Kledering nevű kis településféleségen van a kéró. Éppen Bécs határánál van, de már Schwechat-tal együtt Niederösterreich tartományhoz tartozik.
A vasútállomás kétszáz méter, félóránként járnak a vonaton Bécsbe, a Südbahnhof-ra. Busz is jár Bécsbe, illetve Schwechat-ra, szintén félóránként. Schwechat három kilométer, a patakparton vezet oda bicikliút is. Az óvoda szintén kétszáz méter. A munkahelyem kb 7-8 km, 20-25 perc biciklivel és tömegközlekedéssel is. Szóval egy nagyságrenddel közelebb van minden a mostaninál.

Miért is?

Sokan kérdezték mostanában. miért költözünk el. Merthogy látszólag semmi értelme nincs. Jól élünk, megvan mindenünk, két gyerek, három szoba, négy kerék, sőt kicsit több is. Íme, a válaszok, fontossági sorrendben:

1. ...azért, hogy többet legyek a családdal. Most reggel, amikor elmegyek dolgozni, vagy még alszanak a gyerekek, vagy jó esetben egy integetésre futja. Este, amikor hazaesek, kb egy-két óra van arra, hogy velük legyek, aztán fürdetés, alvás. Rengeteg idő - napi 3 óra - elmegy a bejárással Kajászóról. Ha lenne távmunka a kedvenc munkahelyemnél mondjuk heti egy-két napi bejárással, akkor eszembe sem jutna elmenni. De ha ezt a három órát le tudom egyre csökkenteni, akkor az minimum heti 8 óra szabadidő, azaz évente 47 nap plusz szabadság!
2. ...azért, mert így sikerült. Véletlenül találtam az Interneten erre a bécsi állásra, persze rövid, de céltudatos keresés után, amit az első pontban leírt gondolatok váltottak ki. Pont olyan munkára kerestek embert, mint amit most is csinálok, és szeretek. Beküldtem, beszélgettünk, felvettek. Akkor aztán a fejemhez kaptam, hogy te jó ég, most aztán itt kell mindent hagyni, s új életet kezdeni máshol. De ha nem próbálom meg, akkor egész életemben azon fogok rágódni, hogy vajon mi lett volna, ha...
3. ...azért, mert 23 éves koromban, 1999-ben megfogadtam, hogy ha a bruttó és a nettó bérem közti különbség eléri az 50%-ot, akkor elhúzok ebből az országból. Tavaly elérte...
4. ...azért, mert nem szeretem, ha itthon szolgáltatást veszek igénybe, akkor sokszor nem nagybetűs VEVŐ-ként bánnak velünk. Legjobb példa rá, ha visszaviszek a boltba egy meghibásodott terméket. Először is pénzvisszafizetés szóba sem jöhet, nem számít, mi van a törvényben. Különben is én rontottam el a cuccot. Egyébként meg vigyem el valami pokolfenekén levő központi szervízbe, ők nem veszik át. S természetesen nem kérnek elnézést a kellemetlenségért. Vannak jó példák is, de sajnos az előbbi is eléggé tipikus.
   
5. ...azért, mert a nyugati határ túloldalán nem én vagyok az utolsó eltiprandó patkány, ha történetesen Dacia-val közlekedek. Román gépjárművem ellenére azonnal beengednek a másik sávba, ha indexelek. S ha már az autóknál tartunk; úgy vettem észre, tőlünk nyugatra nem szokás bunkóságokat kiragasztani az autó hátsó ablakára. Ha pedig történetesen egy telepakolt csomagtartójú kombit otthagyok egy nyilvános parkolóhelyen, akkor van rá esélyem, hogy pár óra múltán is úgy találom ott az autót, ahogy otthagytam.
   

Elég szomorkásra sikerült az első blogbejegyzés, pedig egyáltalán nem vagyok az, s kiváncsian várom, milyen lesz más országban élni. Na, de majd legközelebb írok pár jó dolgot a leendő kérónkról.