Bécsből minden péntek éjjel megy egy éjszakai hálókocsis, autó és motorszállító vonat Livorno-ba, a Korzikához legközelebbi olasz kikötővárosba, onnan már csak négy óra komppal a sziget. Az egyik júliusi egyik péntek estén megnéztem ezt a vonatot, szinte teljesen üres volt. Következő héten meg is vettem a legolcsóbb ülőjegyet (49 EUR egy útra /fő), mondván, hogy a szemközti 2-2 ülést egy fekvőhellyé lehet alakítani, s a fülkénkben úgysem lesz senki rajtunk kívül...
Szeptember 6. Péntek, este 8 óra, Bécs, Matzleinsdorf pályaudvar
Indulás. Hátamon a legnagyobb hátizsákunk, benne kissátor, hálózsákok, matracok, egyéb kempingcuccok. Egy nagyobb utazótáskában a ruháink voltak, plusz két kis táska ezzel-azzal félig megpakolva, hogy Kinga is hozzon valamit.
A vonat mellett hatalmas tömeg.. Hű bm, mondtam. A fülkénk maradék négy ülése is foglalt volt, négy termetes szláv anyanyelvű asszonyság utazott Bécsújhelytől Bolona-ig...
Na ez nagyon durva volt.
Este 11-ig folyamatosan beszéltek, illetve hajnali háromtól reggelig. Amikor csendre intettem őket, akkor elhallgattak azért egy időre.
Megnéztem Kingával valamilyen romantikus-vicces filmet a telómon, majd a Youtube-on egy másikat egy 19. század eleji Anktartisz expedícióról, meg azért 1-2 órát aludtunk is. Kingával a két szemközti összetolt 50 cm széles ülésünkön fejtől-lábtól összebújva is éppenhogy csak elfértünk fekve. Kinga lába jó illatú volt, de a fejem másik oldalán a szláv hölgy kérges csupasz lábáról ezt már nem mondhatom el...
Hajnalban leszáltak a Bolonai amazonok, a hasogató fejfájás ellen lenyomtam egy borzalmas vonat-kávét és egy fejfájáscsillapítót, majd aludtam még 2-3 órát a végállomásig.
Reggel a hatalmas málhával kikóvályogtunk a pályaudvarról. a komp délután kettőkor indult, rengeteg időnk volt. A pályaudvar és a kikötő kb. 3 km-re van egymástól. Szép lassan, sok pihenőt tartva átsétáltunk, minden parkban és minden árnyékos padnál, illetve egy kávézóban hosszú, kellemes pihenőket tartva. Nagynehezen, az egyik kinti kikötőben megtaláltuk a kompot, illetve egész sok ismerős arcot még tegnap estéről, a bécsi pályaudvarról :-)
A komp négy óra alatt teszi meg a 120 km-t, dög unalom volt, de legalább megint megnézhettem Kingivel egy romantikus-vicces filmet.
S igen, 22 óra utazás után már meg is érkeztünk Korzikára! Repülővel két óra, hát normális vagyok én?
Felvettük a kis bérelt Volkswagen Polo-nkat, s irány a 20 km-re levő tengerparti St. Florent városka egyik kempingje. Igazi all-inclusive hotelben éreztem magyam a kis sátrunkban a tegnapi éjjel után.
Szeptember 8. Vasárnap
Kinga terve az volt, hogy az első kirándulásunkon egy hajóval elmegyünk a túránk kezdetéig, majd vissza gyalog a sziklás tengerparton a kempingig. Egy hajóval, ami reggelente strandolókat szállít a túránk kiindulási helyére, egy szép, de úton nem megközelíthető álomszép öbölbe.
Ezen a borongós reggelen úgy tűnik, rajtunk kívül senki sem kívánkozott oda. Csak álltunk és vártunk, hátha megjelenik egy fürödni vágyó szlovák asszonycsoport, vagy ilyesmi, de másik hátizsákos páron kívül nem jött senki, úgyhogy a hajó el sem indult.
Kocsiba ültünk tehát, s egyenest a második napra tervezett túra helyszínére mentünk. Egy tengerbe benyúló földnyelv, két kisebb hegycsúccsal, szép kilátással.
Erőnkből csak az egyik hegycsúcsra futotta, de az tényleg szép volt.
Este a közeli Porto városka kempingjében aludtunk.
Szeptember 9. Hétfő - Capu a Scallela, 1480 m
Korzikán nagy kaland az járművezetés. Az utak szűkek, a hegyoldalakon kanyarognak, az út mentén az egyik oldalon hatalmas sziklafal, a másikon még nagyobb szakadék. Ez egy egész szelíd változat, de itt meg tudtam állni fényképezni:
A sziklák és a hegyek egészen mások, mint az Alpokban. Sima felszínű, vízmosta, lekerekített formájú sziklatömbök mindenfelé, az oldalukon mindenféle üregekkel. Néha valóságos természet alkotta szobrokkal is találhatunk itt.
Kijelölt turistaút az nem volt, nem volt egyszerű megtalálni a helyes irányt a sziklás terepen. De azért amint a képeken is látható, végül sikerült:
 |
| Kinga a hegycsúcson |
 |
| ...illetve visszaúton egy "halálugrás" végrehajtása közben |
 |
| Közös fotó a Capu a Scallela mellékcsúcsán |
 |
| Pihenő a patakparton |
Kora délután lett, mire visszaértünk az autóhoz. Irány a sziget belseje és fővárosa!
Korzika történelmi fővárosa Corte a sziget belsejében található kisváros. A várdomb keleti oldalára épült óváros festői, régies hangulatú hely, népszerű turistalátványosság.
Az épületek állaga eléggé elhanyagolt. Gyakran csak a földszint, a boltok és éttermek homlokzata van szépen kifestve, a felette levő emeletek pedig teljesen romosak. Ha pedig pár utcányit távolodunk a zsúfolt turistanegyedtől, egészen érdekes építészeti megoldásokkal is találkozhatunk.
A kempingünk (Chez Bartho) a várdomb meredek, sziklás nyugati oldala alatt található a folyóparton. Az óvárosból a legrövidebb úton egy meredek ösvényen, illetve kerülővel kihaltnak tetsző lépcsős utakon, sikátorokon keresztül lesétálva lehet odajutni:
A kempingeknek csak az árát lehet egy lapon említeni az Ausztriában megszokottal. A WC-k és zuhanyzók állapota és a tisztasága errefelé elég sok kivánnivalót hagy maga után. Cortéba érkezésünkkor mind a 4-5 kempingbe benéztünk. Kinga mindegyikben tartott egy rövid higiéniai szemrevételezést a zuhanyzóban, s már mehettünk a következőbe. A legutolsó szerencsére egészen "európai" színvonalú volt.
Szeptember 10. Kedd - Goriasee
A legizgalmasabb és legnehezebb túránk egy 2000 méter feletti hegyek által körülzárt gyönyörű tóhoz vezetett.
Corte-ból kb. 20 km-t, s majdnem 1000 méter szintkülönbséget kanyarogtunk a kis bérautónkkal az út végén található parkolóig (1370 m).
Szerencsére a szűk, kanyargós úton reggel mindenki felfelé igyekezett, s nem volt szembeforgalom. A parkoló népszerű kiindulási hely, más, könnyebben megközelíthető hegyi tavakhoz is lehet innen túrázni.
Egy negyed órát sétáltunk az úton, amelyik a népszerű "Lac de Melo" tóhoz visz, aztán a tömegtől balra lecsatlakozva kezdődött a hegymenet.
Korzikán turistajelzések csak a tényleg népszerű utakon találhatóak. Ott azonban gyakran több irányába is vezetnek, az embernek az az érzése, mintha a különböző jelzésfestő csapatok mindig újabb nyomvonalat akartak volna kijelölni. Ennek megfelelően a jelölt útvonal(ak) környékén sok helyen keresztül-kasul ki van taposva a növényzet, ami nem túl szép látvány.
A mi utunkon nem volt ilyen gond, ott egyáltalán nem volt jelzés. Imitt-amott egy-egy kisebb kupac egymásra karott kő (kőemberke) jelezte a járható útirányt. Nagyon kellett figyelni, hogy ne menjünk el másfelé.
Kb. 2100 méter magasságban elértük a "Bocca di u Christoru" hágót, ahonnan végre megláttuk a Goria tavat.
Innen én lekutyagoltam a tóig majd vissza, Kinga pedig félúton a tó felé ezalatt egy kis pihenőt tartott a hegyoldalon. A tónál véletlenül találkoztam egy másik emberrel is!
Aztán elindultunk visszafelé, egy másik 2100 méter feletti hágón kellett még átjutnunk, ami így nézett ki:
Felmentünk. Az utolsó 50 métert már nem igazán lehet túrázásnak lehet nevezni. Meglehetősen sziklás és meredek, izgalmas "turistaút", nem csoda, hogy nem tesznek ki turistajelzéseket. Kinga az 1-2 két méter hosszú hegyoromra érve elég sűrűn kapkodta a levegőt, azért a fényképezés kedvéért mosolygott is egy kicsit:
Innen már csak lefelé kellett menni. Legelőször is újabb 50 méteren az előbb már említett terep megismétlődött, csak lefelé, arról inkább nem mutatok képet...
Ezután már gyerekjáték volt, s további 3-4 óra alatt el is értük a népszerű "Lac de Melo" tavat, majd pedig a parkolót. Az utolsó kilométeren már látszott, hogy eső lesz, úgyhogy versenyfutássá változtattuk a mi kis kirándulásunkat. Én nyertem, három perc előnnyel, alig vízesen. Kinga kissé jobban megázott, de még épp a felhőszakadás előtt ugrott be a kocsiba. Az utánunk érkezők (sokan papucsban, fehér nadrágban és hasonlók) nagyon durván bőrig áztak.Megvártuk, amíg eláll az eső, s visszakanyarogtunk Corte-ba.
Szeptember 11. Szerda - Pihenőnap, városnézéssel és tengerparti sétával
Reggel kényelmesen bepakoltunk a kis motyónkat a Polo-ba, s a fővárosból átköltöztünk a keleti tengerpartra, Solenzara-ba. Útközben sétáltunk egyet egy kisvárosban, Aléria-ban, illetve megnéztünk egy római kori szabadtéri múzeumot.
Ezután Kinga javaslatára tettünk egy három órás mezítlábas, fürdőruhás tengerparti sétát egy roppant hosszú és homokos tengerparton. Irtó meleg volt, tűzött a nap, s mivel a sapkámat a kocsiban felejtettem, ezért Kinga rövidnadrágját a fejemre húzva tettem meg a 10-15 kilométert. Fénykép szerencsére nem készült rólam.
Este a Solenzara határában levő hatalmas kemping recepcióján közölték, hogy nincs szabad hely. Előtte mi már gyalog körbejártuk a kempinget, tök üres volt, csak pár lakókocsis vendégük volt. Amikor ezt előadtam, közölte, hogy igen, de a többi hely viszont már le van zárva az utószezonban. A nyomós indokot először csendben feldolgoztam, aztán valami "Köszönöm"-től némileg eltérőt válaszoltam is, majd pedig visszamentünk a közelben levő 2 csillagos, de szintén tengerparti Les Eucalyptus kempingbe. A 2 csillag az általában nem sok jót jelent, de szerencsére itt minden rendben volt. Kedves, francián kívüli nyelveket is beszélő házigazda-hölgy, tiszta zuhanyzók, árnyékos sátorhelyek a hatalmas, illatozó eukaliptuszfák, illetve olajfák alatt.
Szeptember 12. Csütörkök - Bonifacio
Másnap folytatódtak a tengerparti kalandok. Korzika déli csücskében már nincs homokos tengerpart. A tengerpari Bonifacio óvárosát 100 méter magas sziklafal választja el a tengertől, a szélső házak már tulajdonképpen a tenger fölé benyúló sziklaszirtekre épültek. Elég népszerű turistacélpont, az egész város tele van kétlábúakkal. Mi ki sem szálltunk az autóból, hanem gyorsan továbbindultunk. A várostól keletre szép sétát lehet tenni a parton, szintén 100 méterrel a tenger felett. A szakadék szélén levő ösvényről szép a kilátás nyílik a városra és a tengerre, illetve sétánk céljára, egy világítótoronyra.
A sziget legdélibb csücskén álló szép, régi világítótorony (fenti kép) persze nem látogatható, s szemlátomást pusztul, senki sem tartja karban. Maximum negyed órás ottartózkodásunk alatt rajtunk kívül még jópáran szerettek volna bejutni és a toronyból is körbenézni. Elég jól lehetne keresni a belépőjegyekből, ha valaki venné a fáradságot.
A pár órás séta alatt szinte végig orkánerejű szél volt, odafele hátszél, visszafele sajnos az ellenkezője. Egy helyen egy sziklás ösvényen le is lehet menni a tengerpartra. Döbbenetes látvány volt a dühöngő, sziklafalhoz csapódó tenger. Egy vitorláshajót is láttunk a tengeren, elég jól dülöngélt, én nem szívesen lettem volna rajt.
Kora délutánra útban Solenzara felé megnéztünk egy másik régi tengerparti kilátót, persze csak kívülről, a bejárat ráccsal és hatalmas rozsdás lakattal volt lezárva.
A torony melletti partnál viszont "felfedeztünk" egy lakatlan szigetet! Minden veszélyel dacolva a tengert átszelve meghódítottuk, körben feltérképeztük zord, sziklás tengerpartját, és legmagasabb csúcsán is jártunk. Ezután nemes egyszerűséggel Bagári-szigetnek neveztük el. Íme:
Este még egyet fürödtünk a tengerben a kemping strandján. A tenger morajlása, illetve eukaliptusz- és olajbogyó illat hamar álomba ringatott minket.
Szeptember 13. Péntek - Utolsó kirándulásunk
Korzika a "Canyoning"-vadvizi túrázás kedvelői körében is népszerű hely. Képzett vezetővel, neoprén ruhában és védőfelszerelésben mennek le egy hegyi patak medrében, természet vájta csúszdákon lecsúszva, kötélen leereszkedve, vagy éppen az alattuk levő mély tóba leugorva.
Mi két ilyen patakot látogattunk meg. Vezető és védőfelszerelés nélkül, a parton menve-mászva és a folyómederben gázolva haladtunk, mindig csak azokon a részeken, amelyeket a fenti hajmeresztő akrobatamutatványok nélkül is be lehet járni.
 |
| Úton a szurdok bejárata felé |
Itt már a második szurdok végén voltunk, egy magas vízesés előtt, felöltözve:
Egy tipikus korzikai kép az egyik hegycsúcsról, visszaúton:
Szeptember 14. Szombat - Hazautazás
Napfelkelte a tengerparton, kávét kortyolgatva...
Reggeli után összecsomagolás, aztán irány Bastia: az autókölcsönző, egy Pizzeria, majd a kikötő. A 4 órás kompozást ismét filmnézéssel, illetve egy utolsó korzikai gesztenyemaláta-sör elfogyasztásával töltöttük.
A kikötőből rögtön a pályaudvarra mentünk, most csak másfél óra volt az átszállásra.
A vonatfülkénkben felszálláskor (még) csak ketten voltunk. Iszonyatos meleg volt a mi kocsinkban, az ablakokat nem lehetett lehúzni, a szellőzés és a világítás sem működött. Aztán a vonat elindult. Fél óra izzadás után begördültünk a Pisa-i pályaudvarra, ahol beszállt a kocsinkba kb 20-30 magyar honfitársunk, ebből három (egy kissé spiccesen) a mi fülkénkbe. Fejemben egy pillanat alatt lejátszódott a ránk váró éjszaka a 6 ülőhelyes fülkénkben, 40 fokban, tök sötétben... Azonnal átmentem hát a három kocsival előrébb levő, kellemesen hűvös és csendes hálókocsi kalauzához, s megkérdeztem, hogy ha ráfizetünk, kaphatunk-e egy hálófülkét. -Sajnos nem, a mi olcsó jegyünk nem módosítható. Vehet viszont új hálókocsis jegyet természetesen, 190 EUR darabja. -Hosszú szünet. - (közben valószínűleg elég szánalomra méltó arcot vágtam) - Illetve... hányan vannak, csak ketten? Tudja mit? Jöjjenek, saját felelősségemre adok maguknak egy üres hálófülkét , s legyen úgy, hogy csak 30 EUR felárat kell fejenként fizetniük...
Visszamentünk a csomagunkért a honfitársakhoz. Tájékoztattam őket, hogy a kalauz azt mondta, kapunk új mozdonyt Bolona-ban, s utána lesz áram és szellőzés. Erre egy hölgy elkezdett ordítani velem, hogy hogyan gondolom, hogy egy másik mozdony megold egy ilyen problémát. Mondtam neki, hogy én nem vagyok vasutas, aztán cuccostul visszavonultunk csendes és hűvös fülkénkbe. Nem tudom, hogy végül világosság gyúlt-e a hátsó kocsiban, mindenesetre én egy nagyon jót aludtam. Reggel még reggelit is kaptunk a hálókocsiban, valamint a számlát az este befizetett összegről. Minden jó, ha jó a vége, kipihenten érkeztünk haza, a gyerkőcök és anyukám már nagyon vártak minket.
