Féléves számvetés

202 napja, hogy itt vagyunk. Lássuk csak, mennyire bizonyultak igaznak az első blogbejegyzésben leírt feltevéseim az itteni életről.

1. "...azért, hogy többet legyek a családdal" - Hát ez bejött, mind a hollandfű, mondaná jeles kollégám. Manapság 7:00-kor vagy 7:40-kor hagyom el a lakást, és 16:30-kor vagyok itthon. Az út ajtótól asztalig 20-30 perc, rezzenésmentes bicikliúton, általában félig üres és általában nagyon tiszta vonaton. Hol vannak már a régi szép idők, amikor 20 perc Martonvásárra kocsikázás, 35 perc vonatozás után fél órát tekertem rozsdaette csodabringámmal a jószagú Lágymányosi híd túloldalára, hogy mosolygó képpel (Cheese!) elfoglaljam asztalkámat a nagy fekete kaptárban! Sokszor hiányzik, komolyan. Persze nem az utazás része, hanem a maradék nyolc óra harminc perc. Azt visszacserélném bármikor. Ha a maradék időben nem kéne a család helyett az utazást választanom.
   
   
2. "...azért, mert így sikerült." Emlékszem, valaki az utolsó Vodás munkában töltött napokban azt mondta, hogy bárkiről el tudta volna képzelni, hogy külföldre költözik, de rólam nem... Jeles kollégám viszont azt mondta, hogy "ő tudta már rég, hogy ez lesz". S kinek van igaza? A fene tudja. Azt hiszem készülgettem valamiféle változtatásra, csak nem gondoltam ki, pontosan mit is akarok. Hát így sikerült.
   
   
3. "...azért, mert ( nettó/bruttó <= 50% )..." Itt jobb a helyzet, 62% megmarad alapból, a 13 és 14 havi - ez is van :-) - fizuból meg még ennél is jóval több marad. Nem baj, kifizetjük albérletre simán, 720 EUR /hó. Viszont annyi családi pótlékot adnak, hogy az hihetetlen. Két havonta 700 EUR. Előre.
   
   Hadd meséljem el itt kis kanosszajárásunkat a Magyar Államkincstárral (MÁK). A kiköltözést nagyon aprólékosan, minden apró adminisztatív részletre ügyelve bonyolítottam. Előre megírtam a MÁK-nak, hogy kérem a családi juttatások felfüggesztését külföldre költözés miatt. A kiköltözők jó része ezt a lépést "elfelejti", s a MÁK gond nélkül utalja évekig a családi pótlékot a bankszámlára. Na, amikor már második hónapja itt laktunk, s még mindig kaptuk a családi pótlékocskát, rákérdeztem, s kiderült, hogy ők bizony semmilyen levelet nem kaptak. Elküldtem újra. Ezt már megkapták, s küldtek egy határozatot, hogy mivel "jogtalanul vettük fel a családi juttatásokat", vissza kell fizetnünk. Ötöltem-hatoltam, rendeleteket olvastam, s keresgettük a régi feladóvevényt. Na, végül úgy gondoltam, hogy fő a nyugalom, nem fogok én még évekig tartó jogi és postai vitába belemenni, visszautaltam a pénzt, csak szabaduljunk már meg egymástól. Na, de nem eszik olyan forrón a kását! Decemberben kaptunk egy levelet, amiben tájékoztattak, hogy végrehajtási eljárást kezdeményeznek ellenünk, ha nem fizetjük vissza a pénzt. Írtam egy email-t a megadott címre, elmagyaráztam a fenti történetet. Semmi válasz persze. Napokig hívogattam őket, senki nem vette fel. Mintha egy fekete lyuk nyelné el az információkat, komolyan. Aztán egy kedves portás bácsi felvette az egyik számon, s adott egy telefonszámot (köszönöm!!!), amit ha aznap dél és négy között hívok, biztosan felvesznek... Így is lett! De nem tudtak segíteni, mert ilyen ügyről ők még nem hallottak. Ez jó, lehet, hogy én vagyok az első, aki szólt, hogy külföldre távozik? Én hülye, mitől kímélhettem volna meg magam :-) Na, de megígérték, hogy átadják valakinek a kérésemet. És másnap, láss csodát, kaptam egy elnézést kérő email-t, amelyben tájékoztattak, hogy sikerült megtalálni a befizetésemet. Hurrá!!! Lehet, hogy sikerült megszabadulnunk egymástól örökre? Azért ne kiabáljuk el...
   
   Nézzük, hogy zajlott az ausztriai családi pótlék igénylés. Először is regisztráltam a Finanzamt webes szolgáltatásaira. Harmadnapra a postaládában volt az azonosítóm, beléptem, beütöttem az adatainkat egy weboldalon, OK. Egy héten belül (nem vicc) a számlánkon volt a családi pótlék visszamenőleg a költözés napjától számítva, illetve előre két hónapra. A legkisebb kérdezősködés, papírtologatás nélkül. Majdnem hanyatt estem, amikor ránéztem a bankszámlámra.
   
   
4. "...azért, mert nem szeretem, ha itthon szolgáltatást veszek igénybe..." Már megszoktam az este hétkor a boltban mosolyogni tudó eladókat, a német makogásomat kiváró, sőt dícsérettel bátorító ügyintézőket.
   Múltkor egy boltban észrevettem, hogy a táblán más (olcsóbb) ár van feltüntetve, mint egy terméken. Szóltam egy eladónak, hogy itt valami hiba van. Utánanézett, s mondta, hogy a táblácskára véletlenül más termék árát nyomtatták. Ezután nyomtatott még egyet a "más termék" árcédulájából, ráragasztotta a drágább cuccra, s a kezembe nyomta. Nem is mondtam neki, hogy meg akarom venni... De történetesen tényleg meg akartam :-).
   Aztán vettem egy éves "WKV" tömegközlekedési bérletet az első napokban, a munkahely kifizeti jó részét. 458 EUR. Elmentem a központi jegyirodába, a melóhely mellett van. Giganagy ügyfélközpont, tök üres. Két ablak van nyitva, egyik az információ. Mivel a másik, jegyvásárló ablaknál épp állt egy darab ember a "sorban", az információból szólt a hölgy - mosolyogva természetesen - , hogy jöjjek, ő is megcsinálja. Elmakogom, mit akarok. Megdícsér, hogy milyen szépen beszélek németül. "S hoztam-e igazolványképet?" Persze otthonfelejtettem. "Kein problem, akkor kérnék valamit, amin rajt van a fotója." Kifénymásolta az arcképet az igazolványomból, kivágta ollóval. Ezalatt én kitöltöttem az igénylőlapot, bankszámlaszámmal, hogy 10 havi részletben vonják le az árát, mintha havi bérletet venne az ember, csak két hónap ingyen van. S mikor és hogyan kapom meg a bérletet? "Hát most. Bitte!" S a kezembe nyomta a kis kártyát. Számlát hogy kaphatok? "Kér számlát?" Ja. "Bitte!"
   Tehát a kezemben volt egy 458 EUR-s éves bérlet és egy számla. Egy centet sem fizettem. A beírt bankszámlaszámot és az adataimat meg elhitték.
   Így megy ez, ha a bizalmatlanság helyett a bizalom a társadalom egyik alappillére. S működik...
   
   A sikeres és örömteli bérletvásárlás után az jutott eszembe, amikor anyukám tavaly a kelenföldi BKV bódénál számlát kért a gyűjtőjegyről, s az eladóhölgy egyáltalán nem mosolyogva, viszont szó szerint kimondva elküldte a krvnnyba. Hoppá.
   
   
5. "...azért, mert ... nem én vagyok az utolsó eltiprandó patkány a Dacia-val" Magyarországhoz képest rengeteg Dacia van Bécsben. Érdekes, hogy itt, ahol egymást tiporják a W-t tartalmazó márkájú autók (nem a Wartburg-ra gondoltam), egyáltalán nem tekintik égésnek a román kocsival közlekedést, elég sok céges Dacia-t is láttam már. Indexelés után simát sávot tudok váltani, mert a mellettem haladó nem tapad szorosan az előtte haladóra, csak nehogy egy Dacia-s befurakodjon már elé...
   Ha biciklivel vagyok, s a bicikliút keresztben áthalad a keresztutcán, már simán áthajtok fékezés nélkül. Hónapokig szivattam az autósokat, mert ösztönösen megálltam, megszokásból, hiába van elsőbbségem.
   Az autórádió előlapja pedig azért nem rozsdásodott bele még a helyére, mert néha, amikor rokonlátogatóba megyünk, előjönnek a régi reflexek, s parkolás után rögtön kiveszem. Itt sokan a GPS-t is a kocsiban hagyják. Néha már én is...

Egy szó mint száz, jó itt. Vannak más előnyök is, de erről majd egy másik bejegyzésben, ez már így is túl hosszú lett.. Tényleg, olvassa még valaki egyáltalán?