Sátorozás

A tavaly nyári sátorozós hétvégéken elhatároztam, hogy veszek egy rendes négyszemélyes családi sátrat. Alaposan körbejártam a témát, s végül ez a cucc lett kiválasztva:
Kb. egy 5m-szer 3m-es, és több, mint két méter magas sátorról van szó, nem kis darab.
Kedden hozta a postás. Este, ahogy hazaértem, persze rögtön a sátorállítás következett, ahogy azt megígértem a gyerekeknek. Kisebb gondokat okozott, hogy a gyerekek szobájának alapterülete, ahol egyáltalán fel tudtuk állítani, az nem sokkal nagyobb, mint maga a sátor. Na, de azért kis küzdelem árán úgy-ahogy, ágyhoz, kilincshez kikötve sikerült. Íme az eredmény:


A gyermekek persze a sátorban aludtak... Másnap reggel, a gyerekek minden ellenkezése ellenére gyors sátorbontás következett, hogy a hadiállapotot megszüntessük a lakásban. Viszont megígértem nekik, hogy este felállítjuk a kis háromszemélyes sátrunkat. Íme:


Azóta is ebben alszanak, mellesleg napközben kalóztanyaként funkcionál. Minden este elemlámpás mesélés van, s minden este megkérdezik, hogy mikor megyünk már sátorozni, mikor lesz már végre nyár.
Még nem tudom, hogyan fogjuk felszámolni az építményt, nagyon bevackolták magukat a lurkók oda, hallani sem akarnak róla, hogy ágyban aludjanak...

Holnap utazunk Budapestre, elég sűrű programunk lesz. Rokonlátogatások, szélvédőjavítás, színházlátogatás a gyerekekkel, találkozás a régi kollégákkal. De már nagyon várjuk.

3 7

Mi történt az elmúlt három hétben?

• Voltam egy hetet Düsseldorfban, tanfolyamon (SGSN). Nagyon hideg volt. Első városnéző sétámon, hétfőn - hiába GPS, mobilinternet - nagyon eltévedtem, fél tizenegyre sikerült visszavergődnöm a szállodába.
  Csütörtökön kezdődött a híres-nevezetes Düsseldorf-i karnevál. hát megpróbálom viszafogottan elmesélni, mit mindent láttam a belvárosban. A legtöbb ember be volt öltözve valamiféle maskarába, a sláger az alma, a cicamica, a börtöntöltelék és a macika volt. Irtó részeg volt szinte mindenki, s általában ordítottak, mint az állat. Úgy nézett ki a belváros, hogy én ilyet még életemben nem láttam. Odakent pizzamaradékok, hányásfoltok, üres zacskók, és üvegcserép mindenütt. A mentők folyamatos szolgálatban vitték a detox-ba gyengébbeket. Jó kis buli, igazi farsangi hangulat.
  De ki ez a rengeteg matarészeg, üvöltő seggfej? S hol rejtőznek az év maradék 364 napján? A T.sco pénztárgépje mögött? A metró első ülésébe süppedve? A kórház műtőjében, szikével a kézben? Az iskola tanárijában dolgozatot javítva? Vagy épp egy gépteremben szerelgetve? Ha valaki tudja, homályosítson már fel, mert nem értem.
  

• Aztán hazaérkezésem után voltunk a hétvégén Sopronban mozizni, "A hercegnő és a béka" című alkotást tekintettük meg. Két felnőtt és két kiskorú néző volt a vetítésen összesen. A férj többször hangosan kifejezésre juttatta nemtetszését a feleségének.

• Volt farsang az oviban, Andris Bagira, a feketebárduc, Nándi pedig Balu, a medve volt. Sajnos nem láttam őket.
  

• A múlt héten hirtelen lendülettel megrendeltem a fantasztikus, négyszemélyes családi sátrat, amit már tavaly nyár óta szeretnék megvenni. Már nagyon készülök a tavaszi, nyári hétvégi kirándulásokra.

• A térdemmel szorgalmasan járok a fizikoterápiára. A kedves gyógytornász nővérem már megnyugtatott, hogy be van szakadva a meniscus-om, (vagy mi), s előbb-utóbb meg kell műtetni, de akkor majd jobb lesz, mint fiatalkoromban volt. Köszi.

• Most hétvégén pedig három hónap után sikerült a 120 km-re levő Szombathelyre is eljutnunk. Igaz, hogy előtte pénteken-szombaton beugrottunk Andrissal a szokásos hányós-infúziós kezelésre a kórházba.

• A munkahelyen szorgalmasan dolgozgatok, épp szervercserén (DNS) ügyködök és próbálom a munkavégzés útjába többfelől gondosan odagörgetett kis akadályokat elkotorni. A maradék időben pedig újabban hálózatáttervezési koncepcióimmal fárasztom a kollegáimat, osztatlan sikert okozva.
  

Jó vidámra sikerült ez a bejegyzés, nem? A hét végén megyünk Budapestre, ha ezek után még valaki akar velünk találkozni, ott megteheti!

Síelés

December végén - mint már írtam is róla - kipróbáltam, hogy tudok-e még síelni. Végül is a gyerekpályán egész jól hasítottam egy óra után. De azóta sem hagyott nyugodni a dolog, s végül a múlt szombaton elugrottam a közeli Unterberg sípályára, ahol sikerült teljesen visszaszerezni az egyetemi sítanfolyam óta elfelejtett "sítudásom". Ahogy az a lenti képen is látható, jó sok könnyű pálya van. Vendég viszont szerencsére annál kevesebb.

A napijegy 24 EUR, ez nem számít drágának, ha jól tudom. A parkolóból buszokkal viszik fel a vendégeket, lefele le lehet síelni a parkolóig.
Síkölcsönző az utolsó faluban, Thal-ban van (20 EUR).
Ez a webkamera-kép jól illusztrálja szombati népsűrűséget (én is rajt vagyok pont):


Na, lényeg a lényeg, állati sokat síeltem, majdnem négy órát megállás nélkül. "Csak" háromszor estem el, de akkor jó nagyokat. De nincs mese, meg kell tanulnom, mert itt - nekem úgy tűnik - a síelés az alapműveltség része. S jövőre már Andrist is szeretném tanítgatni.
A jobb térdem persze ezúttal sem bírta a megerőltetést. Már tavaly észrevettem hogy valami nem kóser. Néha, keményebb kirándulások alatt elkezdett fájni, s pár nap után rendbejött. Nemrég megröntgenezték és MR-ezték, s azt mondták, menjek el fizikoterápiára. Jövő héten megyek, remélem segít.
Most Düsseldorf-ban vagyok péntekig, s az egészséges állapotban megmaradt egy darab ballábammal kénytelen vagyok buszos-villamosos kirándulásokat tenni esténként séta helyett.

Féléves számvetés

202 napja, hogy itt vagyunk. Lássuk csak, mennyire bizonyultak igaznak az első blogbejegyzésben leírt feltevéseim az itteni életről.

1. "...azért, hogy többet legyek a családdal" - Hát ez bejött, mind a hollandfű, mondaná jeles kollégám. Manapság 7:00-kor vagy 7:40-kor hagyom el a lakást, és 16:30-kor vagyok itthon. Az út ajtótól asztalig 20-30 perc, rezzenésmentes bicikliúton, általában félig üres és általában nagyon tiszta vonaton. Hol vannak már a régi szép idők, amikor 20 perc Martonvásárra kocsikázás, 35 perc vonatozás után fél órát tekertem rozsdaette csodabringámmal a jószagú Lágymányosi híd túloldalára, hogy mosolygó képpel (Cheese!) elfoglaljam asztalkámat a nagy fekete kaptárban! Sokszor hiányzik, komolyan. Persze nem az utazás része, hanem a maradék nyolc óra harminc perc. Azt visszacserélném bármikor. Ha a maradék időben nem kéne a család helyett az utazást választanom.
   
   
2. "...azért, mert így sikerült." Emlékszem, valaki az utolsó Vodás munkában töltött napokban azt mondta, hogy bárkiről el tudta volna képzelni, hogy külföldre költözik, de rólam nem... Jeles kollégám viszont azt mondta, hogy "ő tudta már rég, hogy ez lesz". S kinek van igaza? A fene tudja. Azt hiszem készülgettem valamiféle változtatásra, csak nem gondoltam ki, pontosan mit is akarok. Hát így sikerült.
   
   
3. "...azért, mert ( nettó/bruttó <= 50% )..." Itt jobb a helyzet, 62% megmarad alapból, a 13 és 14 havi - ez is van :-) - fizuból meg még ennél is jóval több marad. Nem baj, kifizetjük albérletre simán, 720 EUR /hó. Viszont annyi családi pótlékot adnak, hogy az hihetetlen. Két havonta 700 EUR. Előre.
   
   Hadd meséljem el itt kis kanosszajárásunkat a Magyar Államkincstárral (MÁK). A kiköltözést nagyon aprólékosan, minden apró adminisztatív részletre ügyelve bonyolítottam. Előre megírtam a MÁK-nak, hogy kérem a családi juttatások felfüggesztését külföldre költözés miatt. A kiköltözők jó része ezt a lépést "elfelejti", s a MÁK gond nélkül utalja évekig a családi pótlékot a bankszámlára. Na, amikor már második hónapja itt laktunk, s még mindig kaptuk a családi pótlékocskát, rákérdeztem, s kiderült, hogy ők bizony semmilyen levelet nem kaptak. Elküldtem újra. Ezt már megkapták, s küldtek egy határozatot, hogy mivel "jogtalanul vettük fel a családi juttatásokat", vissza kell fizetnünk. Ötöltem-hatoltam, rendeleteket olvastam, s keresgettük a régi feladóvevényt. Na, végül úgy gondoltam, hogy fő a nyugalom, nem fogok én még évekig tartó jogi és postai vitába belemenni, visszautaltam a pénzt, csak szabaduljunk már meg egymástól. Na, de nem eszik olyan forrón a kását! Decemberben kaptunk egy levelet, amiben tájékoztattak, hogy végrehajtási eljárást kezdeményeznek ellenünk, ha nem fizetjük vissza a pénzt. Írtam egy email-t a megadott címre, elmagyaráztam a fenti történetet. Semmi válasz persze. Napokig hívogattam őket, senki nem vette fel. Mintha egy fekete lyuk nyelné el az információkat, komolyan. Aztán egy kedves portás bácsi felvette az egyik számon, s adott egy telefonszámot (köszönöm!!!), amit ha aznap dél és négy között hívok, biztosan felvesznek... Így is lett! De nem tudtak segíteni, mert ilyen ügyről ők még nem hallottak. Ez jó, lehet, hogy én vagyok az első, aki szólt, hogy külföldre távozik? Én hülye, mitől kímélhettem volna meg magam :-) Na, de megígérték, hogy átadják valakinek a kérésemet. És másnap, láss csodát, kaptam egy elnézést kérő email-t, amelyben tájékoztattak, hogy sikerült megtalálni a befizetésemet. Hurrá!!! Lehet, hogy sikerült megszabadulnunk egymástól örökre? Azért ne kiabáljuk el...
   
   Nézzük, hogy zajlott az ausztriai családi pótlék igénylés. Először is regisztráltam a Finanzamt webes szolgáltatásaira. Harmadnapra a postaládában volt az azonosítóm, beléptem, beütöttem az adatainkat egy weboldalon, OK. Egy héten belül (nem vicc) a számlánkon volt a családi pótlék visszamenőleg a költözés napjától számítva, illetve előre két hónapra. A legkisebb kérdezősködés, papírtologatás nélkül. Majdnem hanyatt estem, amikor ránéztem a bankszámlámra.
   
   
4. "...azért, mert nem szeretem, ha itthon szolgáltatást veszek igénybe..." Már megszoktam az este hétkor a boltban mosolyogni tudó eladókat, a német makogásomat kiváró, sőt dícsérettel bátorító ügyintézőket.
   Múltkor egy boltban észrevettem, hogy a táblán más (olcsóbb) ár van feltüntetve, mint egy terméken. Szóltam egy eladónak, hogy itt valami hiba van. Utánanézett, s mondta, hogy a táblácskára véletlenül más termék árát nyomtatták. Ezután nyomtatott még egyet a "más termék" árcédulájából, ráragasztotta a drágább cuccra, s a kezembe nyomta. Nem is mondtam neki, hogy meg akarom venni... De történetesen tényleg meg akartam :-).
   Aztán vettem egy éves "WKV" tömegközlekedési bérletet az első napokban, a munkahely kifizeti jó részét. 458 EUR. Elmentem a központi jegyirodába, a melóhely mellett van. Giganagy ügyfélközpont, tök üres. Két ablak van nyitva, egyik az információ. Mivel a másik, jegyvásárló ablaknál épp állt egy darab ember a "sorban", az információból szólt a hölgy - mosolyogva természetesen - , hogy jöjjek, ő is megcsinálja. Elmakogom, mit akarok. Megdícsér, hogy milyen szépen beszélek németül. "S hoztam-e igazolványképet?" Persze otthonfelejtettem. "Kein problem, akkor kérnék valamit, amin rajt van a fotója." Kifénymásolta az arcképet az igazolványomból, kivágta ollóval. Ezalatt én kitöltöttem az igénylőlapot, bankszámlaszámmal, hogy 10 havi részletben vonják le az árát, mintha havi bérletet venne az ember, csak két hónap ingyen van. S mikor és hogyan kapom meg a bérletet? "Hát most. Bitte!" S a kezembe nyomta a kis kártyát. Számlát hogy kaphatok? "Kér számlát?" Ja. "Bitte!"
   Tehát a kezemben volt egy 458 EUR-s éves bérlet és egy számla. Egy centet sem fizettem. A beírt bankszámlaszámot és az adataimat meg elhitték.
   Így megy ez, ha a bizalmatlanság helyett a bizalom a társadalom egyik alappillére. S működik...
   
   A sikeres és örömteli bérletvásárlás után az jutott eszembe, amikor anyukám tavaly a kelenföldi BKV bódénál számlát kért a gyűjtőjegyről, s az eladóhölgy egyáltalán nem mosolyogva, viszont szó szerint kimondva elküldte a krvnnyba. Hoppá.
   
   
5. "...azért, mert ... nem én vagyok az utolsó eltiprandó patkány a Dacia-val" Magyarországhoz képest rengeteg Dacia van Bécsben. Érdekes, hogy itt, ahol egymást tiporják a W-t tartalmazó márkájú autók (nem a Wartburg-ra gondoltam), egyáltalán nem tekintik égésnek a román kocsival közlekedést, elég sok céges Dacia-t is láttam már. Indexelés után simát sávot tudok váltani, mert a mellettem haladó nem tapad szorosan az előtte haladóra, csak nehogy egy Dacia-s befurakodjon már elé...
   Ha biciklivel vagyok, s a bicikliút keresztben áthalad a keresztutcán, már simán áthajtok fékezés nélkül. Hónapokig szivattam az autósokat, mert ösztönösen megálltam, megszokásból, hiába van elsőbbségem.
   Az autórádió előlapja pedig azért nem rozsdásodott bele még a helyére, mert néha, amikor rokonlátogatóba megyünk, előjönnek a régi reflexek, s parkolás után rögtön kiveszem. Itt sokan a GPS-t is a kocsiban hagyják. Néha már én is...

Egy szó mint száz, jó itt. Vannak más előnyök is, de erről majd egy másik bejegyzésben, ez már így is túl hosszú lett.. Tényleg, olvassa még valaki egyáltalán?

Müncheni hétköznapok, bécsi jégálom

A múlt hét második felét ismét Münchenben töltöttem, meglepő módon ismét egy tanfolyamon. Kinga is elkísért. Szóval tartott az úton, mert kedden délután ötkor, meló után indultunk. A gyerekek Kledering-ben maradtak, anyukámmal. Egy kis kikapcsolódás a család minden tagjának...

A tanfolyamról, szakmabelieknek: Egyszer egy jeles kollégámmal voltam egy olyan tanfolyamon, amin az oktató a végén megköszönte, hogy ott voltunk, mert nagyon sokat tanult tőlünk :-). Na, hát ez a mostani (GGSN üzemeltetői tanfolyam) kísértetiesen emlékeztetett arra, csak nem köszönték meg a végén...
Egy arab srác volt az oktató, további két algériai terméktámogató, egy szlovák tervező és egy indiai pre-sales támogató kolléga vállalta a megmérettetést erre a három napra. Haláli jó fejek voltak egyébként, marha jól szórakoztam, sokat dumáltunk.
De ezzel sajnos véget is értek a tanfolyam nyújtotta előnyök.
A pre-sales srác különösen homály volt. Amikor az oktató már kifulladt a felzárkóztatásban, besegítettem egy-egy új szemléletes példával illusztrálva, hogy hogyan is szaladgálnak azok a csomagocskák a hálózaton. Szerencsére nagyon jó felfogású gyerek volt, s kérdezni is jól tudott. Bár lehet, hogy a kérdéseit egy másik tanfolyamon kellett volna feltennie. Egyébként életében először járt Európában, s Indián kívül is. Érdekes lehet. Azt mondta tetszik neki itt.
Na, aztán az oktató, az haláli volt. Mihelyt elérkezett egy kissé bonyolultabb témához (általában pont azokhoz a részekhez, amik engem kifejezetten érdekeltek volna), két hümmögés és egy-két semmitmondó tőmondat kíséretében gyorsan továbblapozott. Értelme sem volt kérdezni, annyira egyértelmű volt, hogy lövése nincs a dologhoz. De ettől eltekintve tényleg jó fej volt ő is :-).

Kinga ezalatt lelkesen taposta a havat a városban. Hümm-hümm. Sokfelé járt.
Sok szépet látott.

Csütörtökön délután elkísértem a Nymphenburg kastélyhoz. Íme:

Ez csak a központi része az épületnek. Ferdinand Maria bajor uralkodó építette 1664-ben feleségének, hálából, hogy (fiú)gyermeket szült neki. Kedves, nem?
Bár eredetileg nyári rezidenciának készült, az évszázadok során bekerült Münchenbe. Szerencsére annyira nem épülték körbe, s most is óriási parkja van, botanikuskerttel, pálma-, és lepkeházzal. Még télen is jó sétálni itt. Kinga folyton grófkisasszonynak próbálta magát képzelni, én meg a legváltozatosabb módokon igyekeztem visszatéríteni a valóságba, s ezzel így jól elszórakoztunk.

Este hat körül úrnőmmel felkerestük az épületben levő "Mensch und Natur" kiállítást. A Föld keletkezésétől egészen a hatmilliárdnyi csúcsragadozó megjelenéséig szépen sorban végignézhetünk mindent. Megtudhatjuk, pontosan hogyan keletkezett az Alpok, megnézhetjük az Etna kitörését hihetetlen szép felvételeken. A hatalmas, rendes domborzattal rendelkező Földgömbön ismét megnéztem, mekkora kis pirinyók vagyunk ezzel a mi kis Magyarországunkkal, Ausztriánkkal. A törzsfejlődés főbb lépéseit az egysejtűektől a csupasztestűekig külön-külön "fülkékben", tényleg élethű gumiállatokkal, és műnövényekkel berendezve mutatják be.

(kép helye - majd nézzetek vissza később, a képek Kinga telefonján vannak, ami épp Kajászón van a gazdájával)

Ha nagyobbak lesznek a gyerkőcök, ide elhozom őket majd, nagyon szép volt, tényleg.

Aztán pénteken hazagurultunk, sietve, hogy még ébren érjük a lurkókat. Mérsékelt lelkesedéssel (de azért örömmel) fogadtak minket. Megjöttek a szülők a szürke hétköznapjaikkal...

De mivel másnap épp nem hétköznap következett, reggel elvittem Andrist a városháza előtti téren kialakított "Bécsi jégálom"-ra korcsolyázni. A parkban járdaszerű, jeges folyosókat alakítottak ki, két oldalán korláttal, s a folyosók korcsolyapályákhoz hasonlító nagy, üres, jeges területeket kötnek össze. Hát tény, hogy ez a szürrealista leírás nem sikeredett túl felcsigázóra, de tényleg nagyon klassz! A belépő nem olcsó, hétvégén 6 EUR+ruhatár. Ez utóbbi költséget a látogatók egy része úgy spórolja meg, hogy a cuccait (cipő, táska) egyszerűen a büféknél levő padok alatt hagyja. Bécsben vagyunk, ne feledjük...
Kék egyenruhás segítő emberkék is koriznak mindenfelé. Amikor Andris elesett, már ott is voltak, hogy felsegítsék. Persze nem hagyta, s felállt egyedül :-). Aztán a gyermek elhatározta, hogy kinyúl a korlát rései között a földre, s szerez egy nagy száraz falevelet magának. Már ott is termett a kék emberke, hogy miben segíthet. Mondom neki, hogy mit tervez a fiam, erre szólt, hogy a jégre pont Andris mellé hullott egy levél, biztos jó lesz az is. Megmosolyogtam a gyermektelen segítőnket, s nyelvtudásomhoz mérten tartottam neki egy rövid bevezetőt gyermeklélektanból.

S végül, levezetésképpen, büszkén teszem közzé azt az újdonság erejével ható videofelvételt, mely gyermekem korcsolyatudását szemlélteti.

(Hangos felvétel, a Lechner Ödön fasorban munkaidőben magáncélú webböngészést folytatók megtekintés előtt némítsák le a hangszórójukat.)

A kis korcsolyabajnok a gratulációkat mától szerdáig Székesfehérváron, illetve Kajászón fogadja, ahova édesanyja és kistestvére is elkísérte.
Én pedig nyomom tovább a szürke hétköznapokat...