Via ferrata

Még a télen beneveztem egy Via ferrata tanfolyamra, ami most hétvégén volt. Lényegében sziklamászásról van szó, olyan helyeken, ahol az útvonalon ki van építve némi segítség, létra, létrafokok, vas ékek, vagy kifeszített drótkötél. A Via ferrata elnevezést "vasalt útvonal"-nak fordíthatjuk, németül pedig Klettersteig-nek, "mászóösvénynek" hívják. Az útvonalak különböző nehézségű részeit A-tól E-ig osztályozzák, az A az kis túlzással tornacipős sétaterep, az E pedig a másik véglet, 90 fok körüli vagy meredekebb, áthajló sziklafal, kevés kapaszkodóval.
Mászás közben van az emberen egy hegymászó beülő (olyasmi, mint amit az ipari alpinistákon lehet látni, miközben lógnak a házak falán), s rá van csatolva egy dupla szárú kantár, egy-egy bilinccsel a végén. Ezeket kell átcsatolgatni a különböző kiépített rögzítési pontokhoz, így nem pottyanhat le az ember, ha elvéti a lépést.

Péntek este és szombat reggel megismertük a fontosabb felszereléseket és csomókötési módszereket. Tanultunk pár alapvető "köteles" sziklamászó technikát, amivel a másik mászó emberkét vagy éppen magunkat biztosítják a sziklamászók mászás közben.
Délután a Mödling-i klettersteig útvonalra mentünk át. Mászás közben először azt gondoltam, hogy minek ide bármilyen védőcucc, Kingával már voltunk nehezebb terepen is, felszerelés nélkül. Aztán felértünk egy magasabb helyre, ahol egy 30 méter mély sziklafal tetején vezetett az út. Itt megálltunk, s az oktató közölte, hogy nem felfelé megyünk tovább, mint a normális emberek, hanem lefelé. Hmm.
Szuper biztonságosan felszerelték a hegymászó kötelet a falra, s az első jelentkező (aki nem én voltam) a délelőtt tanultak alapján már mászhatott is ki. S miközben egy kantáron lógott 30 méter semmi felett, már rá is szerelhette magát a kötélre, s a tanult ereszkedési módszerrel irány a mélység. A kantárt teherbírását persze úgy kell elképzelni, hogy egy borsodi, tűzifával telepakolt Zsigulit is rá lehetett volna akasztani akár.
Először azt gondoltam, hogy én nem ereszkedek le, mégis családos ember vagyok, várnak otthon haza, meg ilyesmik. Aztán, ahogy fogytak az emberek, úgy jött meg a bátorságom nekem is. Gyakorlásképpen a kantáromon kicsit kilógattam magam egy másik helyen, ami nem tűnt olyan veszélyesnek, persze egy sima hátraesős véghez elég lett volna az is.
És végül utolsó előttiként lementem én is. (az utolsó egy korunkbeli, kedves, családos anyuka volt, őt is két gyermek várta otthon haza...)


Azért elég furcsa érzés, amikor a hasadnál hozzádkötött kantárszár be van akasztva egy falikampóba, a két lábaddal támasztod a falat, s lógsz a semmi felett, amíg felszereled magad a kötélre. Bár azt eldöntöttem, hogy sziklamászó nem leszek, de azért tetszett a mutatvány, s le is értem gond nélkül.

Vasárnap a Hohe Wand déli sziklafalán levő Wildenauersteig volt a cél. A mászós szakaszig egy jó órás kellemes (de azért elég meredek) hegyi séta, s már meg is érkeztünk a klettersteig kezdetéhez. Az útvonal legtöbb szakasza C-s, és 3 db D-s rész is van benne. A teljes úton a képen is kivehető vaskapaszkodók vannak befúrva a sziklába, ezeken kell állni, kapaszkodni, lógni, mikor hogy.


Persze teljesen biztonságos a dolog, ha előírásszerűen használja az ember felszerelését és folyamatosan hozzá van "bilincselve" valamelyik lépcsőfokhoz.
A legnehezebb pontokon páran az oktatók segítségére szorultak. Ők persze óriási rutinnal, miután pók módjára a helyszínre másztak, rögtön kisegítették a delikvenst a bajból, s azonnal megmondták, melyik testrészével mit csináljon s hova tegye.
Így 1-2 óra alatt fel is másztunk a Hohe Wand fennsíkjára, ahol egy kis hütte-ben megpihentünk. Aztán lesétáltunk a parkolóba, s búcsút vettünk egymástól, mindenki szépen hazakocsikázott. Én laktam a legközelebb (60 km) szerencsémre, ami jó is volt, mert nagyon elfáradtam, főleg agyilag.
De azóta már kipihentem magam, s már a következő kis mászást tervezem. Ki akar jönni?

Látogatás Kajászón

A gyerekek nagy örömére elmentünk a hétvégén Kajászóra. Sőt, péntekre még egy nap szabit is kivettem, hogy tovább tartson az örömük. A gyerkőcök a szokásos hangerővel ünnepelték, hogy újra találkoztak országos (sőt, most már nemzetközi) barátaikkal. A szülők szép csendben tűrték, pláne a Bagári család feje, aki a 3 órás autóvezetés fáradalmaitól elgyötörten, fejét fájlalva kóválygott. Szóval így telt el a péntek. A barátainknál is aludtunk. A házunkat - aki nem tudná - kölcsönadtuk Kinga egyik volt egyetemi csoporttársának, mert így legalább van, aki "rendben" tartja.
Szombaton a Sukorói arborétumban voltunk vendéglátóinkkal. Először felmásztunk a kilátóra, majd a gyermekcsapat folyamatos féken tartása közepette átsétáltunk a játszótérre. Nagyon erősen fújt a szél, s Kinga egy szál pulóverben fagyoskodott. Mármint felül, mert amúgy nadrág és cipő is volt rajta. Be is húzódtunk a játszótér egyetlen szélvédett helyére, egy favár alatt kialakított homokozóba.


Tetszett a hely mindenkinek, úgyhogy a délelőtt hátralevő részét itt töltöttük, s homokvár építéssel próbálkoztunk. Aztán a gyerekeket ebéd gyanánt megtömtük némi egészségtelen, zacskós termékkel (Nándi nagy örömére), s visszamentünk vendéglátó barátainkhoz. Délután kipihentük a délelőttöt, illetve meglátogattuk volt szomszédainkat. Kinga hosszú mondatainak következményeként a látogatások végére már egy órányi késésben voltunk az eredeti tervhez képest. Kedves ex-szomszéd-barátaink hatalmas palacsintakupaccal vártak minket, s bár mindent megtettünk, ezúttal nem sikerült teljesen elfogyasztani. Köszönjük.
Aztán az esti mese előtt felállítottam a kajászói gyermekhajvágási Guinness rekordot, négy lurkó haját vágtam le zsinórban, jó fél óra leforgása alatt. Az eredmény:


Vasárnap pedig Székesfehérváron voltunk mamit-papit és családot látogatni. Gyermekek persze hozták a formájukat, elemi erővel mulatoztak az unokatesókkal, nagyapjuk hangszergyűjteményével próbálkoztak és a szokásos megszállottsággal nézték a Minimax-ot. De nem túl sokáig, mert ebéd után a családfő kiadta az indulási parancsot. Járműre! Irány Kledering!

Medvehagyma

A menetrend a szokásos volt: pár nap szabi, a gyerekek Szombathelyen, úgyhogy indulás Kingával kirándulni. Lássuk:

Thayatal, Április 1, csütörtök

Ausztria és Niederösterreich tartomány legészakibb részébe, a Waldviertel-be, a Thaya folyó völgyébe kirándultunk.

A nap jól indult, a szakmabeliek a lenti képről megértik, miért. A felvétel a kirándulás helyszínétől pár kilométerre, Retz nevű faluban készült. Micsoda bolt!


De ezen kívül a kirándulás is remek volt. Két körtúrát is tettünk. Délelőtt a cseh határ menti Thaya folyó kanyargását követve sétáltunk a nemzeti parkban. Emberek sehol. Aztán ahogy sétáltunk, megláttunk egy bácsikát, aki a folyóparti kis faházának tetejéről söprögette le a faleveleket. Rögtön meg is szólított minket a háztetőről, hogy "iszunk-e vele egy snapszot". Válaszoltam neki, úgyhogy le is jött a tetőről. Kiderült, hogy három napja van már itt, s mi vagyunk az első élő ember a környéken azóta. Nagyon kedves volt, szépen megmutatta a kisházát, elmesélte, hogyan sikerült ideépítenie még pont a nemzeti park létrejötte előtti évben. Aztán bedobtunk egy "winzig kleine" körte, egy kökény, s végül egy málnaitalt.
Aztán a bácsival meggyőztük Kingát, hogy a harminc négyzetkilométernyi medvehagymának nem árt különösebben, ha egy kicsit szed belőle saját célra.
Nehezen tudom leírni azt az örömet, amit akkor éreztem, amikor láttam feleségemet, amint az elfogyasztott biztatóital által némileg felbátorodva Ausztria csodálatos nemzeti parkjában mohón tömi a nejlonzacskóba a leszabott medvehagyma-leveleket... :-)
Miután elbúcsúztunk a bácsitól, hátizsákomba rejtettük a szüret fél kilónyi eredményét, továbbindultunk. A dupla nejloncsomagolás ellenére erőteljes hagymakondenzcsíkot húztunk magunk után.

Délután pár kilométerrel odébb, a nemzeti park központjából kiindulva sétáltunk egyet a környéken. Hardegg városka ez a központ, Ausztria legkisebb városa, kb. 1500 lakossal. Nagyon aranyos kis falu.

Schneeberg, Április 2, péntek

Míg a tegnapi szép túrát Kinga találta ki, a mait én. Ennek megfelelően a célpont kissé magasabban volt, bár igyekeztem önmérsékletet gyakorolni.
Az autót a Rax és a Schneeberg hegyek közti Höllental völgyben levő Kaiserbrunn település parkolójában hagytuk. A Bécset ellátó többszáz kilométeres ivóvízvezeték-hálózat egyik központi helye ez a kis falucska. Még a századelőn építették ki a mai hatalmas vezetékrendszert, mely a Rax, Schneeberg és a Hochschwab hegységben levő források vízét Bécsbe szállítja. Úgyhogy a Bécsben lakók nemcsak hogy hegyi forrásvizet isznak nap mint nap, de tulajdonképpen hegyi patakban fürdenek meg. Sőt még a WC-t is azzal húzzák le :-(.

A túra legmagasabb pontjáig (1250 m) - a Friedrich Haller Hütte-ig - 5 km-es út vezet, imitt-amott meredekebb, sziklás turistaúton. A legmeredekebb részeken drótkötél biztosítás is van, ami igazából csak a léleknyugtató, simán fel lehet mászni nélküle is.


Jó, hogy csak egy alacsonyabb célpontot választottam, mert 1000 méter felett már elég sok hó volt. Még megvolt a télről megmaradt fél méter, amelyre előző éjjel még ráesett 10-20 cm. A "tavalyi hó" már jól meg volt fagyva, hótalp nélkül azonban nem minden lépésnél bírt el minket, úgyhogy néha térdig-combig süllyedtünk.


Az út utolsó része a térkép szerint terepjáróval is járható széles hegyi út. Már vártuk, hogy kiérjünk oda, hogy majd ott gyorsabban haladunk. Na, hát a fenti hómennyiség állt az úton, sokkal magasabb, mint az erdőben, ugyanis a téli szél minden havat ide hordott össze. Jó lett volna az otthon hagyott hótalp, de azért végülis lehetett haladni nélküle is. Sőt a lábnyomok szerint pár napja már járt előttünk erre valaki.

A Hütte-nél megebédeltünk (szendvics és csoki - a ház zárva volt), aztán elindultunk lefelé. A végállomás Payerbach falu, ahonnan hétköznap a 17:20-as busszal vissza lehet menni Kaiserbrunn-ba. Kinga nehezményezte, hogy csúszós és havas a turistaút lefelé. Ettől a problémától eltekintve gyönyörű szép az út, végig egy völgyben halad lefelé, ami a vége felé már inkább szurdok.

Egy órával a busz indulása előtt le is értünk a faluba, felfaltuk a maradék kaját, pihentünk egyet, aztán 20 perc buszozás után indultunk Szombathelyre "a mi kis drágáinkhoz".
Nem túl megerőltető, kellemes és szép kis kirándulás volt.