Még a télen beneveztem egy Via ferrata tanfolyamra, ami most hétvégén volt. Lényegében sziklamászásról van szó, olyan helyeken, ahol az útvonalon ki van építve némi segítség, létra, létrafokok, vas ékek, vagy kifeszített drótkötél. A Via ferrata elnevezést "vasalt útvonal"-nak fordíthatjuk, németül pedig Klettersteig-nek, "mászóösvénynek" hívják. Az útvonalak különböző nehézségű részeit A-tól E-ig osztályozzák, az A az kis túlzással tornacipős sétaterep, az E pedig a másik véglet, 90 fok körüli vagy meredekebb, áthajló sziklafal, kevés kapaszkodóval.
Mászás közben van az emberen egy hegymászó beülő (olyasmi, mint amit az ipari alpinistákon lehet látni, miközben lógnak a házak falán), s rá van csatolva egy dupla szárú kantár, egy-egy bilinccsel a végén. Ezeket kell átcsatolgatni a különböző kiépített rögzítési pontokhoz, így nem pottyanhat le az ember, ha elvéti a lépést.
Péntek este és szombat reggel megismertük a fontosabb felszereléseket és csomókötési módszereket. Tanultunk pár alapvető "köteles" sziklamászó technikát, amivel a másik mászó emberkét vagy éppen magunkat biztosítják a sziklamászók mászás közben.
Délután a Mödling-i klettersteig útvonalra mentünk át. Mászás közben először azt gondoltam, hogy minek ide bármilyen védőcucc, Kingával már voltunk nehezebb terepen is, felszerelés nélkül. Aztán felértünk egy magasabb helyre, ahol egy 30 méter mély sziklafal tetején vezetett az út. Itt megálltunk, s az oktató közölte, hogy nem felfelé megyünk tovább, mint a normális emberek, hanem lefelé. Hmm.
Szuper biztonságosan felszerelték a hegymászó kötelet a falra, s az első jelentkező (aki nem én voltam) a délelőtt tanultak alapján már mászhatott is ki. S miközben egy kantáron lógott 30 méter semmi felett, már rá is szerelhette magát a kötélre, s a tanult ereszkedési módszerrel irány a mélység. A kantárt teherbírását persze úgy kell elképzelni, hogy egy borsodi, tűzifával telepakolt Zsigulit is rá lehetett volna akasztani akár.
Először azt gondoltam, hogy én nem ereszkedek le, mégis családos ember vagyok, várnak otthon haza, meg ilyesmik. Aztán, ahogy fogytak az emberek, úgy jött meg a bátorságom nekem is. Gyakorlásképpen a kantáromon kicsit kilógattam magam egy másik helyen, ami nem tűnt olyan veszélyesnek, persze egy sima hátraesős véghez elég lett volna az is.
És végül utolsó előttiként lementem én is. (az utolsó egy korunkbeli, kedves, családos anyuka volt, őt is két gyermek várta otthon haza...)

Azért elég furcsa érzés, amikor a hasadnál hozzádkötött kantárszár be van akasztva egy falikampóba, a két lábaddal támasztod a falat, s lógsz a semmi felett, amíg felszereled magad a kötélre. Bár azt eldöntöttem, hogy sziklamászó nem leszek, de azért tetszett a mutatvány, s le is értem gond nélkül.
Vasárnap a Hohe Wand déli sziklafalán levő Wildenauersteig volt a cél. A mászós szakaszig egy jó órás kellemes (de azért elég meredek) hegyi séta, s már meg is érkeztünk a klettersteig kezdetéhez. Az útvonal legtöbb szakasza C-s, és 3 db D-s rész is van benne. A teljes úton a képen is kivehető vaskapaszkodók vannak befúrva a sziklába, ezeken kell állni, kapaszkodni, lógni, mikor hogy.
Persze teljesen biztonságos a dolog, ha előírásszerűen használja az ember felszerelését és folyamatosan hozzá van "bilincselve" valamelyik lépcsőfokhoz.
A legnehezebb pontokon páran az oktatók segítségére szorultak. Ők persze óriási rutinnal, miután pók módjára a helyszínre másztak, rögtön kisegítették a delikvenst a bajból, s azonnal megmondták, melyik testrészével mit csináljon s hova tegye.
Így 1-2 óra alatt fel is másztunk a Hohe Wand fennsíkjára, ahol egy kis hütte-ben megpihentünk. Aztán lesétáltunk a parkolóba, s búcsút vettünk egymástól, mindenki szépen hazakocsikázott. Én laktam a legközelebb (60 km) szerencsémre, ami jó is volt, mert nagyon elfáradtam, főleg agyilag.
De azóta már kipihentem magam, s már a következő kis mászást tervezem. Ki akar jönni?


