Horvátországi telelés

Eredetileg 10 naposra terveztük a Pag szigeti nyaralást. Június 20-án utaztunk el, s a szokásos nyugdíjas tempónkban 7-8 óra (560 km) alatt meg is érkeztünk a kempingbe. Útközben az osztrák-szlovén határnál pihenőt tartottunk egy remek hajómalomnál, ami a hihetetlen sebességgel folyó Mura-n üzemel(t).
Végcélunkra, a Pag szigetre nem a déli végében levő hídon, hanem az északon üzemelő komppal mentünk át, a gyerekek nagy örömére.   

A továbbiakhoz bevezetőként had szögezzem le, a tengerparti nyaralás a gyerekek kedvéért volt, mivel én magam nem igazán vagyok oda az egész napos céltalan tengerparti fetrengésért. S mint kiderült, ezen a Pag szigeten nem is igazán lehet mást csinálni.
A legfőbb probléma az volt, hogy majdnem minden éjjel orkánerejű szél rázta a sátrat, és ömlött az eső is. Már első este körbe kellett árkolnom a sátrunkat, homokozólapáttal a szakadó esőben, mert pont az elősátrunkon "hömpölygött" keresztül a környező parcellákról lefolyó víz. A projekt sikeres volt, én meg  gatyáig csurom vizes.
A pár nappal érkezésünk előtt még 23-24 fokos Adria 19 fokig hűlt. Persze éjszaka ennek megfelelően marha hideg volt, szerencsére legalább a gyerekeknek volt vastagabb hálózsákjuk. Kinga remegett, mint a kocsonya, engem fűtött a düh, hogy egy ilyen téli tengerparti sátorozásra cseszem el a szabimat.
Ja, a "TOP Camping"-nek kikiáltott hely, hát az elég gáz volt. A tusolókra és a WC-kre ráfért volna az alaposabb takarítás, s az állapotuk sem volt épp "TOP". És most nagyon diplomatikus voltam. Persze nem lehet összekasonlítani egy ötven félőhelyes kis osztrák hegyi kempinget egy háromezres tengerparti kempingfaluval, s csak én helyeztem túl magasra megszokásból a mércét.

Nekem az is elég zavaró volt, hogy lépten-nyomon azt éreztem, hogy minden arról szól, hogy minél több pénzt leakasszanak a vendégekről. Félreértés ne essék, az osztrák átlagárakhoz képest még így sem volt drága semmi. De itthon legalább mindenhol minden egységesen és kiszámíthatóan drága, s nem kell azzal szembesülni lépten-nyomon, hogy ugyanaz a nyamvadt jégkrém háromszor annyiba kerül egy boltban, mint egy tengerparti büfében.  

A fentiekből kikövetkeztethető, hogy én már másnap reggel javasoltam, hogy húzzunk el valami csendesebb, nyugodtabb, tisztább és melegebb helyre.

Viszont a gyerekek csodák csodájára úgy aludtak az üvöltő, sátrat ráncigáló viharban, hogy szerintem arra sem ébredtek volna fel, ha az egész kócerájt felkapja a szél. Én néha úgy éreztem, hogy nem állunk messze tőle...
A drágáim már első nap felélték a ruhakészletük 70%-át, amikor nem az esőben lettek vizesek, akkor a tengertől áztak el bokáig. De ennek ellenére ők nagyon élvezték a dolgot. Én meg megpróbáltam annak örülni, hogy ők milyen boldogok.

A rossz időben tettünk pár erőtlen kirándulási kísérletet, de az elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez a hely a meleg időben történő tengerparti pihenésről szól. (Mégis, mit vártál, Bagesz?)
Az ott töltött öt napban egyszer úsztunk a tengerben. Kinga volt a bátrabb, én csak az elutazás előtti este próbáltam ki, akkor végül is már elviselhető volt, 20-21 fok között valahol...
Azt még nem is írtam, hogy két másik "informatikus" családdal voltunk, nem egyedül. Minden család két-két gyerekkel jött, a mieinknek azért is volt akkora elmény, végre egész nap magyarul játszhattak más gyerekekkel. S persze mi is jól elvoltunk a többi szülővel, sokat főztünk, beszélgettünk, s a gyerekekkel játszottunk.    

A rossz idő miatt Kinga aligtudott aludni, pár nap után Ő is bedobta a törülközőt. S amikor már a gyerekeken is láttuk, hogy kezdenek unatkozni, szedtük a sátorfánkat, s továbbálltunk, a Plitvicei tavakhoz.
A kemping itt szerencsére már a megszokott színvonalú, minden képzeletemet felülmúlóan tiszta, nyugodt, s szinte teljesen üres volt. A kemping önkiszolgáló éttermében megnyugodva fogyasztottam el életem legfinomabb marhaszeletét. Tehát végre mindenki nagyon boldog volt. A következő képeken a gyermekeket láthatjuk "akcióban" a Borje kempingben:






A következő képre pedig mindenki ráképzelheti az elégedett fejemet, amikor ilyen tisztaság fogadott minket a vizesblokkban:

Másnap, szombaton, meglátogattuk a Plitvicei tavak nemzeti parkot. Sajnos rajtunk kívül még több(tíz)ezer embernek támadt ugyanez a gondolata... Sokszor az volt az érzésem, hogy nem egy nemzeti parkban, hanem egy török bazárban vagyok. Az turistakopasztó üzletpolitikát itt is igencsak lehetett érezni. Parkolási díj 1 EUR/óra, majdnem mint Bécs belvárosában. Persze csak engedik be az autósokat, hogy van-e még hely, azt nem nézik... Ja, a parkolónál a koszos, leszakadt ajtójú WC és méregdrága büfé is a szolgáltatás része. A Nemzeti Parkba a belépőjegy is elég borsos, kb. 16 EUR.
Persze maguk a tavak és a vízesések meseszépek, de sajnos az ösvényeken terjengő, Chanel parfümmel kevert láb-, és kolbászszag nem igazán hozta azt a hőn áhított természetközeli élményt... 

A gyerekek is feladták pár óta után, s visszakívánkoztak a nyugalmas kis kempingünk homokozójába. Kingát meggyőztem, hogy járja körbe egyedül a még nem látott részeket, elvégre Ő már régóta nagyon szerette volna megnézni. Én pedig visszafuvaroztam az aprónépet a kempingbe. Sajnos kb. 100 méterrel a parkoló és a kocsink elérése előtt leszakadt az özönvíz az égből, úgyhogy mindhárman alsógatyára vetkőzve utaztunk vissza a kempingbe...
Délután öt körül visszamentünk Kingáért, Ő szerencsére azért nem ázott el annyira. Úgy láttam, hogy tetszett is neki a nemzeti park, még így esőben, tömegben is...

Este a kempingben elolvastuk az időjárás előrejelzést. Negyed óra múlva már pakoltunk is be az autóba, bontottuk le a sátrat, hogy minél előbb otthon lehessünk. Hajnali háromra már végre a meleg (és száraz!) lakásunkban voltunk.
Andris végigaludta az utat, Nándi kb. éjfélig fent volt, de szerencsére csendben nézegetett az úton.
Szóval egy szó mint száz, jó kis nyaralás volt...

Hőség elől menekülve

...egy kedves kollegám egészen Svédországig repült a hétvégén, ott 13 fok volt... Hát mi szerényebben, csak ide, Bécstől jó 150 km-re nyugatra utaztunk el, a Hochkar és az Ötscher hegyek környékére.
Szombaton a Palfau környékén levő Wasserlochklamm nevű szurdokvölgyet néztük meg. A környék a vadvizi evezősök Mekkája, a Salza folyón százával zúznak le csónakjaikkal. Mi a Wasserlochklamm bejáratához a Salza felett átvezető függőhídról bámultuk őket. Jól néztek ki, de azért én inkább maradok a bakancsnál, s a szárazföldön.
A bejáratnál ki van írva, hogy gyerekeknek nem ajánlják. Ékes némettudásommal elbeszélgettem a pénztáros hölggyel, hamar kiderült, hogy az én gyermekeimre a kiírás nem vonatkozik. Az út elején az ösvény viszonylag meredek hegyoldalban vezet, feljebb, a szurdokban pedig elég sok falépcső van, némelyik egészen hosszú és meredek. Szóval igazán komoly veszély nincs, persze vigyázni azért kell a lurkókra. 

Maga a szurdok 5 darab szép nagy vízesést rejt, a fotó az egyik kisebbről készült. Nekem nagyon tetszett a hely, a magyar határhoz közel eső Bärenschützklamm / Medveölő szurdokhoz képest szerintem sokkal szebb. Szerencsére kevésbé ismert is, ezért a 100 méterre eső látogatók száma még éppen az én antiszociális ingerküszöböm határéréke alatt maradt.

Délután végül nem az eredetileg tervezett Palfau-i kempingben vertünk sátrat, mert az teljesen tele volt az evezősökkel. Inkább átmentünk a közeli Lunz am See-i nyugis kis kempingbe.

Egy jó órás munkával sikerült végre a szabad ég alatt is felállítani az év elején megvásárolt sátrunkat. Utána rövidesen el is eredt az eső, nem is akárhogyan... Aminek persze én nagyon örültem, mert pont azért vettem ekkora bazi nagy sátrat, hogy ha rossz az idő, akkor is legyen elég hely a gyerekekkel foglalkozni, játszani. A 30 fokos tetőtéri lakásunk után kifejezetten jó volt a szabad ég alatt aludni.

Vasárnap reggel ünnepi (apák napja) kávéfőzést, majd rántottakészítést mutattam be a kis kemping gázfőzőnkön. Fél 10 körül elindultunk a Hochkar felvonójához. Kiderült, hogy délig nem működik, mert valami Oldtimer találkozót tartanak éppen. Mivel a gyerekeknek felvonózást és kirándulást ígérünk, átmentünk a szomszédos Ötscher-re.

A felvonóval kb 1500 m-ig lehet menni. Utána egy viszonylag unalmas emelkedő van, egy jól kitaposott ösvény. Andris ennél nagyobb kalandra vágyott, nagyon nem tetszett neki az egyszerű sétálás. Szerencsére egy fél óra múlva már sziklás terepre értünk, a gyermek itt csodák-csodájára megtáltosodott, s úgy futott fel a köves-sziklás hegyoldalon, hogy alig lehetett utolérni. Nándi kedvéért többször tartottunk "ebédszünetet" is.

Az Ötscher csúcsáig persze nem mentünk fel, amikor már láttam, hogy Nándi kezd fáradni, visszafordultunk. Bár Andris szerintem lendületből felment volna, szerencsére nem vette zokon a visszafordulást. Amúgy épp hegyi ultramaraton futóverseny volt az útvonalon, úgyhogy Andris lefelé a versenyzőket követve futásnak eredt, én pedig loholtam mögötte a felvonónál levő ellenőrzőpontig.

Hazafelé még a felvonó hegyi állomásánál kaptak a gyerekek egy-egy finom levest és Nándi egy adag krumplit is kért. A hüttében dolgozó néninek nagyon tetszhettek a gyerkőcök, mert összesen öt euró-t kért, s hiába kérdeztem tőle, hogy ez hogy jött neki ki, amikor egyetlen tál leves három euró, azt mondta, hogy a krumpli ajándék, s egyébként is jó ez így. Nagyétkű gyerekekeink után betakarítottuk a kaja megmaradt 3/4 részét, s indultunk is haza. Vasárnap utazunk Horvátországba, Pag szigetére 10 napra, majd tudósítok róla.

Vizsga előtt, alatt, után

Május utolsó napjaiban, a régi papírjaimat böngészgetve véletlenül rájöttem, hogy a rengeteg tanulással, 8 vizsgát letéve megszerzett szakmai (Cisco) minősítéseim június 13-án hipp-hopp lejárnak. Három évente egyetlen vizsgával meg lehet újítani őket, de ha kicsúszik az ember az időből, akkor csinálhatja az összes vizsgát előlről. Másnap már tanultam hát, mint a gép, minden este, éjjel és hétvégén, illetve bejelentkeztem június 7-re a vizsgára. S örömmel jelentem, sikerült, bár nem volt túl egyszerű. Pontosabban fogalmazva ilyen szivatós, szőrözős és kegyetlenül nehéz vizsgán még az életben nem voltam.

A vizsga előtti szombatra túrázás volt betervezve kedves sógorommal, természetesen ez azért nem maradhatott el. A 2450 m magas Bösenstein hegyen voltunk. Ahogy a képen látható, még hó is volt, a múlt heti esős idő eredményeként. Rákattintva pedig még jómagam is láthatóvá válok némileg.

Annak ellenére, hogy "csak" 8 km volt a túra, és a szintkülönbség is csak 800 m körül volt, mindketten jól elfáradtunk. / De a sógor jobban :-) / Ráadásul én jól le is égtem, mert egész nap sütött a nap, s végig a hegygerincen vezet a turistaút. Útközben három hegycsúcson kell áthaladni, a Großer Hengst (2156 m) és a Kleiner Bösenstein (2395 m) után értünk fel a Großer Bösenstein-re. A kilátás gyönyörű, az ég lehetetlenül kék, a levegőt harapni lehet. A hegycsúcson az élményt kicsit rontotta, hogy egy buszni hangoskodó osztrák elfoglalta a kereszt környékét. Akkor sem javult a helyzet, amikor megérkezett egy másik busznyi kiránduló magyarhonból, akik önkéntes távozásra bírták emezeket. Diszkréten félrevonultunk, kajáltunk egyet, s megvártuk, amíg levonulnak a hadszíntérről a csapatok.
A lefelé vezető út nem volt zökkenőmentes, oldalirányban sok helyen meredek, ráadásul foltokban havas, csúszós volt az ösvény. Jól sikerült a túra, s úgy tűnik a sógoromat sem sikerült végleg elriasztani a további közös túrázástól, aminek külön örülök.

A múlt héten megígértem Andrisnak, hogy elviszem egy sziklamászásra, ha levizsgáztam. Még a sikeres vizsga napján, delután be is váltottam az ígéretet. Igaz sok más lehetőségem nem is volt, mert Andris, ahogy hazaértem, azzal fogadott, hogy "Na, megyünk hegyet mászni?"
A lakásunktól 20 km-re van a Mödling-i klettersteig, ami egy viszonylag egyszerűen megmászható útvonal.

(Klettersteig: lényegében a sziklamászásnak egy olyan fajtája, ahol az útvonalon végig ki van építve valamiféle segítség, általában a sziklához rögzített drótkötél, vagy fém kapaszkodók, fellépők. Az úton sziklamászó beülőt szokás viselni, ami egy úgynevezett "Klettersteig-szett"-tel van kiegészítve. Ez lényegében két rugalmas "kötél", a végükön karabinerekkel. Ezek legalább egyike mindig hozzá van csatolva a drótkötélhez v. lépcsőfokhoz, így teljes biztonsággal elkerülhető a leesés.) 

Hogy megnyugtassam a nagyszülőket, Andris nagyon ügyes, de legalább annyira óvatos és megfontolt is. A rajta levő felszerelést pedig remekül használja, úgyhogy baja nem eshet. S persze én is nagyon vigyáztam rá.
Nagyon boldog és lelkes volt, alig akart hazajönni. A végén - ahogy a képen látható - még a rendes, kötéllel biztosított sziklamászást is kipróbálta, persze a büszke apuka volt a biztosítóember.