Északnyugati irányba, Waldviertel-be mentünk, Bécstől kb. 120-140 km-re.
Első megállónk a Dunapart Krems-nél. A dunapart menti teljesen elázott és kiürített házak, üzletek, éttermek szomorú látványt nyújtottak így pár héttel az árvíz után. A Tetőzéskor itt egy-másfél méter magasan hömpölygött a Duna a parthoz közeli utcákban.
A gyerekek nagy örömére sokféle "kincset" vetett partra a Duna, a képen látható "értékesebb" daraboknak azóta is boldog tulajdonosai vagyunk...
Délután a Pöggstal nevű község strandján voltunk. Verőfényes napsütés, szuper csúszda, kristálytiszta víz, és megszámoltam: velünk együtt 20 darab vendég az egész strandon. Sátorozni is lehetett a strandon, de ezt majd valamikor máskor próbáljuk ki.
A fürdés után megnéztük a Pöggstall-i kastélyt. Csak idegenvezetéssel látogatható, a fő attrakció az eredeti állapotban megmaradt kínzókamra. Amikor Mária Terézia betiltotta a vallatást, a helyiek úgy gondolták, hogy még szükség lehet rá, s úgy ahogy volt, befalazták a helyiséget, ezért maradt meg minden berendezési tárggyal együtt korhű állapotban.
Az idegenvezető szemléletesen be is mutatta, hogyan bírták vallomásra a gyanúsítottakat. Én az ujjszorító bemutatásának az alanya voltam, Kinga pedig az bűnös asszonyok kalodájába lett bezárva...
Miután mindent bevallottunk és elengedtek minket, meg sem álltunk a kiszemelt kempingig, nagyon fantáziadúsan Waldviertel camping-nek hívják.
Mihelyt megérkeztünk, óriási felhőszakadás kerekedett. Esernyővel körbementem, sehol egy élő ember, lakókocsi, vagy sátor. Aztán megtaláltam a tulajt, s kiderült, hogy valóban mi vagyunk ez első és egyetlen vendég. Nagynehezen találtunk is helyet a kis sátrunknak. Az eső továbbra is ömlött, úgyhogy dúlva-fúlva nekiestem a sátor felépítésének. A család többi tagja pedig a vadiúj, csillogó-villogó, tágas és meleg szaniterépületbe menekült az eső elől, és valószínűleg előlem is... :-(
Mire felépült a sátor, már egy jó vödörnyi víz állt benne. Viszont, ahogy befejeztem, az eső elállt, s előbújt a nap is :-)
A képeken láthatő gigászi méretű kövek mindenfelé megtalálhatóak Waldviertel-ben, a kempingben is volt pár darab.
Másnap reggel a két kis kakas fél hatkor keltett, ez eléggé megviselt. Megreggeliztünk az egyik kavics tetején, aztán egy kis ílyazás, majd sátorbontás és indulás.
Első állomás a közeli Arbesbach-i várrom. Egy domb tetején állt a vár (meglepő módon), pár várfalmaradvány maradt meg belőle, illetve egy hatalmas vártorony két oldala. Ehhez belülről hozzáépítettek egy faszerkezetet lépcsővel, a leomlott oldalakat bedeszkázták és palával lefedték az egészet, tehát olyan, mint egy torony, csak félig régi, félig új, értitek... Na, mindegy, remek a kilátás a tetejéről, s a helyi faluszépítő egyesület pedig biztosan jól megél a toronyban gondosan elrejtett mobil bázisállomások, illete a kihelyezett antennákért besepert bérleti díjból.
A hétvége fő attrakciója azonban még hátra volt, az Arbesbach-i macipark. A medvék nem kelnek fél hatkor, a tízórás nyitáskor mi már a bejáratnál álltunk.
A park minden macilakóját részletesen megismertük a kifüggesztett táblákat elolvasva, illetve a parkba kerülésük történetét bemutató filmeket megnézve. Az egyik egy sífelvonó középső állomásának turistalátványossága volt, s egy hatalmas betonteknőben élt, a másik topmanagerek vicces ajándéka volt egymásnak, és aztán 5 évig egy kis ketrecben sínylődött.
Ebéd után meglátogattunk egy többszáz éves kovácsműhelyt. Három vizikerék segítségével működött minden kovácsszerszám, a fúró, a fűrész, a köszörű, és a hatalmas kalapács, s be is indítják valamennyit a látogatóknak.
Aztán irány haza.
Itt a vége, fuss el vége, mozgalmas, fárasztó hétvége volt. Aztán hétfőn, pihenésképpen lehúztam a szokásos 8 órát a billentyűzet előtt, s már minden rendben is volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése