Karácsonyi teázás

Tegnap meghívtam Kingát egy hangulatos karácsonyi teázásra. Nyugodt kis hely, szép környezetben, s ráadásul ottjártunkkor mi voltunk az egyetlen vendég. Igaz, nem a szomszéd utcában van, de megérte. Készítettem is egy fotót Kingáról, teázgatás közben:

A teázó a Hochkar volt, tőlünk 200 km-re. Ez az első hely, ahol jelenleg van nem hóágyúból származó hó. Persze itt is csak 1600 méteres magasságban. Az igazság az, hogy Kinga rettenetesen szeretett volna hótalpazni egy kicsit, ezért válaszottam ki ezt a helyet.

Maga a kirándulás nem volt hosszú, csak 5-6 km, s szinte alig volt szintkülönbség. Kingának eleinte szokatlan volt a hótalp, s az emelkedőn négykézláb, a lejtőn pedig gatyaféken is próbálkozott. De aztán visszafelé, miután rájött az előnyeire, már nagyon ügyesen és bátran használta a hótalpat hegyen-völgyön át. Hogy nekem is meglegyen a kilométerem, tettem pár kitérőt hol felfelé, hol pedig oldalirányban. Az alábbi képen a középső pont a bátran kiránduló Kinga: (Apukám, kattints rá a képre az egérrel, s megjelenik nagy méretben is)

Egy kisfilmet is készítettem a kiránduló Kingáról:
(A: a bal alsó sarokban a szürke háromszögre kattintva indul el)

S végül egy fotó a túra sherpájáról:

... aki a túrázás során megmaradt jelentékeny mennyiségű energiáját a Hochkar sípályáján vezette le. Jani (Dubó - Nokia) épp itt, a Hochkar-on tanítgatja kisfiát a síelésre. A kirándulás után találkoztunk velük a sípályán, s mivel épp nem használta a lécét, kölcsönadta nekem. Kipróbáltam, hogy maradt-e még valami abból a sítudásból, amit tizenkét éve egy szlovákiai sítanfolyamon szedtem össze. Hát az elején határozottan úgy tűnt, hogy nem sok, de aztán egy óra múltán már kimondottan magabiztosan közlekedtem a gyerekpályán. Fénykép is készült a síelési tudásomról, akit nagyon érdekel, privát emailben szívesen elküldöm...

Advent

A bronzos-ezüstös-aranyos hétvégéken nekünk is komoly forgalmunk volt.  A vendéglátóiparral próbálkoztunk az idén. Kiugró bevételünk ugyan nem lett, viszont nagyon örültünk a vendégeknek, akik a bécsi ünnepi fények megtekintésének ürügyén tulajdonképpen a szintén ragyogó Bagári családot szerették volna meglátogatni. A látogatók beleegyezésével közreadok pár fényképet, a magaszostól az alantas felé haladva és minden időrendiséget nélkülözve.

Először is a bécsi advent. Szép lámpák, pun[sch|cs]illat, hóesés, tömeg. Többen kérdezték, hogy milyen is ez a híres bécsi advent? Hát mindenkinek megpróbáltam visszafogottan, diplomatikusan és udvariasan nyilatkozni, nehogy bárkinek a kedvét is elvegyem e csoda megtekintésétől. Ezt teszem most is, úgyhogy ugorjunk is a következő témánkra: Hol is kirándultunk az elmúlt két hétvégén?

Hát először is voltunk a Technikai Múzeumban, ahol kissé technokrata gyermekeim, s az édesapjától szintén megabájtnyi ismeretet felhalmozó Vince-gyerek is kellően kiélhette műszaki érdeklődését. A képeken a múzeumba menet, illetve lassú távozás közben láthatjuk őket.



A múzeumlátogatás után természetesen sor került a híres bécsi advent megtekintésére. Reméljük azért legközelebb is meglátogatnak minket.

A következő hétvégén (azaz most) Kajászóról érkeztek barátaink. Andrisnak nem mertük elárulni előre a vendégek érkezését, merthogy országos barátairól van szó, akik nagyon hiányoznak neki. Na, nem jött közbe semmi, nem betegedett meg egyik gyerek sem, úgyhogy a három gyerekkel és három szánkóval jól telepakolt fekete S-Merci sikeresen landolt Klederingben.
A gyermekek nagyon örültek egymásnak, de elég nehéz leírni, hogy ez a szülők oldaláról nézve mit is jelentett. A gyermekek egyesített energiáit szombat délelőtt hegymászással, várlátogatással, majd délután szánkózással és hógolyózással próbáltuk lekötni. A Rauhenstein vár meglátogatásakor külső szemlélőnek erősen úgy tűnhetett, hogy a gyermekek urai a helyzetnek, természetesen a négy szülő is maximálisan az volt. De azért jól esett nekik a kávé hazaérkezéskor.

 A tegnapi "erőteljes" kezdés után a mai nap viszonylagos nyugalomban telt, a gyermekek az évek során felhalmozott játékkészleteink végigpróbálásával, mi pedig a tegnapi nap további kipihenésével töltöttük az időt. 

S végül hadd adjam közre a tegnapi várlátogatás során a vár egyik legjobb helységénél készült fotót, ahova az elmúlt évszázadok várurai is mind gyalog jártak.

Eredményekben gazdag boldog új esztendőt kívánok mindenkinek.

Hochstaff

Egész héten egy elég nehéz terepen levő kis túrát terveztem magamnak szombatra. Aztán pénteken átgondoltam, s az eredeti tervet felvettem kívánságlistámra, s egy könnyed kis téli kirándulásra cseréltem, gondolva arra, hogy a hegytetőkön már biztos van hó, ami ugye megnehezíti a haladást és a tájékozódást.
A Hochstaff egy turistaút nélküli, pár száz méteres szintemelkedéssel elérhető kis hegy Niederösterreich déli részén. Alaposan felkészültem: hótalp, bot, 2 GPS, meleg ruha, meleg tea, kaja, csoki, elemlámpa, napszemüveg, szóval mindent magammal vittem ezúttal, ami kellhet. Ahogy megérkeztem, látszódott, hogy mindez kelleni is fog.

20 méternyi gyaloglás után felcsatoltam a hótalpat, s próbáltam követni a nyáron valószínűleg követhető jelöletlen ösvényt az erdőben. Több alkalommal letértem mégis a pályámról, s a GPS segítségével próbáltam visszanavigálni magam az ösvény környékére a bozótban. Sikerült is mindig. Aztán a hegytetőn már lazább lett a terep, s nemsokára fel is tűnt a csúcskereszt.

Itt gondolkozóba estem, hogy visszamenjek-e amerre jöttem, vagy az eredetileg tervezett útvonalon a hegy másik oldalán le, majd a völgyben még egyszer annyit visszagyalogolva a kiindulási helyig. Persze a második lehetőséget választottam. Jó döntésnek bizonyult, lazább volt az út a hegyről le. Útközben megálltam egy vadászlesnél, ahol levetkőztettem, s derékig megettem a gyerekek készletéből kora reggel elcsent mogyorós Milka Mikulást, majd elégedetten indultam tovább.
Nem tudom, hogy gyakorlott hótalpazók is szokták-e síelésre használni a talpat, én hamar rájöttem a 30-40 fokos legelő-lejtőkön, hogy nagy biztonsággal és a gyalogláshoz képest gyors tempóban lehet vele csúszni is.
Az út második fele már széles, jelölt turistaúton, szinte teljesen sík terepen vezetett vissza az autóig. Csupán egy sífutó/túrasíző páros járt erre előttem az előző napokban. Délre már (még ugyanazon a napon, amikor elindultam) az autónál is voltam, s a szerpentinen való sikeres lejutást elősegítendő felszereltem a hóláncot, aztán irány haza. 
A hétvégi kiránduláson készített képeket itt lehet megnézni. (Mármit erre az aláhúzott szövegre kell rákattintani az egérrel, amit most éppen olvasol, Apukám)

Szóval gyönyörűek a hegyek télen (is)! Már el is kezdtem tervezgetni a következő havas túrát, amelyre Kinga is velem jön (önként, persze).

Diavetítőizzók megérkeztek!

Ezúton értesítjük a kedves olvasókat, hogy nem kérünk több diavetítőizzót, nagypapai és baráti segítséggel már sikerült a gyermekeink tisztes felneveléséhez elegendő mennyiségű izzót beszereznünk. S ha majd már az unokáinknak fogunk vetíteni, s megint szükségünk lesz újabb izzószállítmányra, majd jelzem. Köszönjük a segítséget!

Andris 5 éves

Andris 5 éves lett! Azt üzeni, hogy köszöni szépen a mindenféle elektronikus csatornán át eljuttatott köszöntéseket, gratulációkat.

Az oviban is megünnepelték, a képen látható koronát az óvónénitől kapta. Volt ovis torta, meg ünnepi ovis tízórai (az ünnepi ételek szállítása a szülők feladata).

Nagyon boldogan jött(ek) haza az oviból. 

 

Aztán itthon folytatódott az ünnepség.

Ha valaki erre jár, ugorjon be egy kis tortára, rengeteg van még...
 

Zajlik az élet

Már viszonylag régóta nem írtam semmit. Igazából világrengető dolgok nem történnek velünk. A gyerekek járnak oviba, a betegségek eddig elkerülték őket (s így a szüleiket is). Reméljük így is marad, de tegnap már csak nyolc gyerek volt a tizennégy fős oviban.
Andris nagyon lelkesen tanul korcsolyázni, én pedig nagyon lelkesen tanítom. Én gimis koromban tanultam meg, s emlékszem, hogy szinte teljesen előröl kellett kezdeni a gyakorlást minden alkalommal. Ehhez képest ez a kis pöttöm gyerek mindig pontosan ugyanott folytatja a a korcsolyázást, ahol előző alkalommal abbahagyta. Háromszor voltunk eddig, s már egyedül tud menni, nagyon ügyes.
(Az alábbi kép egy videófelvétel, amit a számítógép nélkül felcseperedett korosztály a kép bal alsó sarkánál elhelyezett sötétszürke háromszöget ábrázoló gombra kattintva indíthat el.)



Kingának most már szabad(abb) a délelőttje. Az időt a gyermekek és édesapjuk által a legpraktikusabb helyre tett mindennapi használati tárgyak gondos elrejtésével, illetve elektronikus társadalmi kapcsolatai ápolásával tölti el, illetve némettanulással. Nagyon szorgalmas kis feleség.
Én reggel viszem a lurkókat oviba, ott gyakorlom velük a "hogyan öltözzünk át egyedül"-t (egyre nagyobb sikerrel), aztán elérem a 7:45-ös vonatot, s 8:10-kor felveszem a munkát. Most már azért van egy-két dolog, amit rám bíznak, bár továbbra sem fulladok bele a melóba. 13:00-13:15-ig elfogyasztom a Kinga által elkészített ebédet. A kollégáim szinte kivétel nélkül étterembe járnak (6-8 EUR/nap), csak én eszek a munkahelyen. Lehetséges, hogy emiatt kissé antiszociálisnak gondolnak, de nem érdekel... Na, aztán 16:25-kor általában megindulok kerékpárommal a Grillgasse vasútállomás felé, (s ha) elérem a 16:36-os vonatot, 16:45-kor hazaérkezek a kis családhoz. A kislurkók általában hangos csatakiáltással szoktak üdvözölni, ez nagyon jól esik minden nap. A délután játékkal, és egyéb hasznos tevékenységekkel telik el, ahogy ez a mellékelt képen is látható.

18:57-kor harangoznak velünk szemben a kistemplomban. A kegyetlen családfő azt a szigorú, de hasznos szabályt vezette be, hogy ha a gyermekek a harangszó végére a fürdőkádnál állnak, akkor fürödhetnek, ha nem, akkor sajnálatos módon csak zuhanyzás lehetséges. Ha fürdésre kerül sor és utána nem kell egy vödör vizet összegyűjtenem a fürdő padlójáról, amint az a múlt héten egyszer megtörtént, akkor különösebb konfliktusok nélkül ágyba irányítjuk őket. Egyik nap az apa, másik nap az anya vezeti az esti beszélgetős, mesélős szertartást. Elmondjuk szépen egymásnak, kinek mi volt a nap legjobb eseménye, aztán a fürdés vége és az ágyba befekvés időpontja között eltelt idővel fordított arányban egy, illetve kettő darab diafilm levetítésére kerül sor.

Ha valaki az ismerősök közül jártában-keltében esetleg beszerezne nekünk Magyarországon egy, illetve kettő darab diavetítőizzót (12V 35W - régi, gömbölyded fémházas, filmgyűrős típusba valót - a mellékelt képen éppen szétszedve), az nagyon nagy segítség lenne, mert ha egyszer ez kiég, akkor itt gyereklázadás lesz esténként...

Szóval 1 szó mint 100, megint semmi különleges dolgot nem sikerült írnom. Gondolom, minden óvodás gyerek(ek)ből és alkalmazott szülő(k)ből álló családban hasonlóan zajlik az élet a hétköznapokban. Legfeljebb nem darálnak töpörtyűt esténként és vettek már egy normális diavetítőt...